Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)
1892-08-18 / 37. szám
föltesz. Nem akarok e tárgyba bővebben belebocsátkozni, csak arra kérem a kérdezőt, olvassa el még egyszer igénytelen dolgozatomat s megtalálja benne a feleletet összes kérdéseire, még pedig mindenhol a forrásokra való hivatkozásokkal együtt. Ha azonban nem tartja kielégítőknek az általam rövidebben s a kútfők által részletesebben megadott feleleteket: szívesen vállalkozom, hogy részére külön is szolgáljak velők. Legyen elég egyelőre annyit közölnöm belőlök, hogy Henckelt nem lehet a Szlávik részéről tapasztalható bizonyossággal és határozottsággal az Erasmus követői közé sorozni akkor, midőn ez az álláspont szembe van állítva a reformátori érzelemmel, sőt tévedésből a humanistasággal is, holott Erasmus is humanista volt. S hogyha már, nem jószántomból, de kényszerűségből fölemlítettem e tanulmányomat, bátor vagyok egyúttal ugy is utalni reá, mint amelyben a prímássá kineveztetése óta kitűnő historikussá avatott Vaszary cáfolatot találhat arra vonatkozólag, mit ő a »Pesti Hirlap «-nak egy »meghatott és elbűvölt* szerencsétlen tudósítója előtt a saját álláspontja mellett ^legerősebb érvnek« nyilvánított s amelyre már megelőzőleg a főrendiházban is hivatkozott. Azt állítja ugyanis a hazai ultramontanizmusnak nevezett békeszerető vezére, hogy a »lutherani comburantur* törvény sohasem módosíttatott bár, de mégsem hajtatott végre soha. Én már jelzett dolgozatomban megírtam, hogy az idézett törvény élete mindössze egy évig tartott, ez egy év alatt azonban teljes szigorral hajtatott végre. Nos! ha a prímásnak ilyen a »legerősebb« érve. milyenek lehetnek a gyengébbek!? Ismét eltértem a tárgytól. Visszatérek hozzá annak nyilvánításával, hogy osztozom Szlávik ama nézetében, mely szerint egyedül forrástanulmányok és levéltári kutatások alapján írhatjuk meg egyházunk hiteles és kimerítő történelmét, valamint az erre tartozó monographiákat is. Csakhogy mindig vegyük figyelembe a lehetőséget. Kinek engednek közülünk anyagi viszonyai költséges utakat és idegen helyen való időzéseket? Ki leheti meg a lelkészek közül, hogy hivatalát esetleg hetekre elhagyja, midőn még a több lelkészszel biró egyházközségekben is néhol, mint épen Kolozsvártt is, semmi szolgálati pragmatika nem levén, valamennyi lelkésznek szünet nélkül helyt kell állnia, mert minden percben igényelhetik szolgálatát? Ily körülmények közt hányszor kell mások szívességéhez fordulnunk egy-egy adat közlése vagy egy kútfő lemásoltatása végett! és hányszor találkozunk közönynyel, ha nem a rideg visszautasítással! Természetes, hogy ily körülmények közt, mint Szlávik is véli. főleg az Irodalmi Társaságnak volna hivatása lépéseket tennie a levéltári nyomozások megindítása iránt, de korlátolt pénzviszonyai neki sem engedik, hogy segítsen egyháztörténeti irodalmunk e nagy baján. Mi hát a tennivaló ? Az, hogy kövessük Koncz Józsefnek és Tóth Sámuelnek a példáját, tegyük közkincscsé azokat az adatokat, melyekhez könnyű szerrel hozzáférhetünk. Ne féljünk attól, hogy a Közlik-nek gúnyolt hasznos férfiak sorába jutunk; Szlávik közölje az Eperjesen levő adatokat, mások szintén, amiket lakhelyükön találhatnak. Ha a »Theologiai Ismeretek Tára« s egy másik irodalmi vállalat iránti kötelezettségemnek eleget leszek, én sem fogok elmaradni e nemes munka végzőinek sorából. Addig is béke velünk! Kolozsvár. Zoványi Jenő. TÁRCZA. A halhatatlanság hite a mai kor tudományosságának Ítélőszéke előtt. (Folytatás és vége.) III. A halhatatlansági hit feltétele. Az egész hit igazolása a tudomány előtt. Az erő fenmarad, a lélek él! Ez édes tudattal vettem bucsut a mai kor tudományossága által megfejtett embertől, hozva magammal mintegy zálogul eme szavakat. De alig hangzik el az utolsó szótag csend ülése, már is ujabb gondolatok ostromolják lelkemet. Ha él, hol volt a születés előtt? Ha fenmarad, milyennek kell lenni a létnek? A lét milyensége függ-e magától a fenmaradás tényezőitől ? Az egyenetlenség, mely itt tapasztalható, remélhető-e, hogy eligazítást nyer már a lét feltételeiből folyólag? Lelkemnek érzelmi húrjain eme hangok zendülnek meg és még nem szűnik meg a világosság után sóvárgó érzelem utolsó kérdése, midőn már is lelkem előtt világosság sugára mutatja az utat, mely talán ama jobb haza félé vezet. Ha él, hol volt a születés előtt? Ez első kérdésre nézve engedem, hogy szóljon helyetlem Lotze. mint a mai tudománynak elég tekintélyes képviselője. Lolze igen szépen fejti meg a lélek létezésének lehetőségét a praeexistentiával szemben, mintha szinte felelni látszanék Schopenhauernek, ki épen arra alapítja a lélek tagadását, hogy a praeexistentiát lehetetlennek vagy legalább öntudatnélkülinek "tünteti föl, mely azonos a személyes erő hiányával. Lotze általában minden kérdés felett úgy mond Ítéletet, hogy az azelőtti nézeteket birálgatás alá veszi és ami azokban a kritika folyamán hiányosnak vagy épen tarthatlannak tűnik föl, azt a kívánalmakhoz képest módosítja, mintha felsőbb kéz vezetését gondolná a történeti fejleményben. Az időbeliség kérdésére kiindul azon igazságból, hogy a régi rendszerekben mind a substantia romolhatlanságán nyugodott a lélek halhatatlansága, de nemcsak ez nyugodott azon, hanem egyszersmind azon támadás is ebben a fogalomban birta támasztékát, mely a személyes lelki erő fölvételét kétségkívül nyomatékkal érhette. Miután mi a tudomány csarnokából azzal az eredménynyel távoztunk, hogy a lélek erő, mely nem semmisül meg, de lelkünk előtt ott áll kísértőként ez a kérdés, reánk nézve is fontos lehet ez a felelet, mert ha van praeexistentia, akkor amily bizonytalan az élet előtti lét és amilyen volt az a mostanira nézve, olyan lehet a következő is. Vagyis ha volt, de e létbe abból semmit át nem hozhattunk, akkor legyen bár örök létű és öntudatos erő is a lélek, az analógia útján azt kell mondanunk, hogy a jelennel semminemű tudatos közössége nem lészen, vagyis az a jövő élet nem a mienk lesz, ha ott a mi lelkünk lenne is; ott nem mi leszünk, hanem mások a mi lelkünkkel; az az élet nem ennek a folytatása lesz, mely ránk nézve egy lesz a semmivel. Ez az egész kérdés azonban mint már fentebb is mondottam, a substantiafogalomnak helytelen körvonalozásából eredhetett, ezért ő a substantia fogalmát birálja. Igen érdekesen mutatja képtelennek azon felvételt, mintha a természetben véghez menő örökös változás egy változhatlan állomány köré csoportosult tulajdonságok módosulatából állana elő, ő a substantiát oly valaminek képzeli: »ami másra hatni, mástól szenvedni képes, ami változó állapotokon áteshetik és ezen változásban