Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-08-11 / 36. szám

nem akadt egyetlen pályázó sem és sejtem, hogy milyen rendkívüli zavarban lehet most a tisztelt történelmi szak­osztály, hogy vájjon mit csináljon azzal az ezer forinttal, mely az örökösen szegénységről panaszkodó protestáns lelkészi és tanári karnak nem kell. Ha szerény szavam el birna hatolni e nagytudományu testületig, azt aján­lanám, hogy tegyenek még egy próbát; nem hiszem, hogy újra eredménytelen lenne a pályázat, csak volna talán, nem közöttünk, apró történetbabrálók közt, hanem valódi történetbuváraink közt, aki lekötelezné a magyar tudo­mányosságot általában is, de le kiváltképen a protestáns egyházakat azzal, hogy alapot állítva az egyháztörténeti részletkérdések további, bővebb tanulmányozására, nagyban elősegítené ebbeli irodalmunk fejlődését. Ugyan ki merné állítni, hogy Horváth Mihálynak és Szalay Lászlónak Magyarország egész történetét magokban foglaló nagy mun­kái nélkül történetírásunk a jelenlegi magaslaton állana? Pedig azok a nyolc, illetőleg hat vaskos kötetet tevő mun­kák bizony már jórészt elavultak. És az irodalomtörténet­ire mégis a legnagyobb elismeréssel, mondhatni kegyelettel pihen meg mellettök. mert egy uj történetirodalmi kor­szaknak vetették meg alapját. Egy jeles iró-nemzedék építi most tovább nagy erővel, mit ők elkezdtek, újra meg újra tartós, szilárd anyagot téve az elporladt törmelékek helyébe, és pedig oly nagy sikerrel, hogy a Semsey-alapítványnyal jutalmazandó munka a benne foglalt tények valódiságát tekintve előreláthatólag roppant magaslaton fog állani történetirodalmunk ama két óriásáé felett ... és mégsem lesz, mert egyáltalában nem is lehet sohasem tökéletes. (Vége köv.) Zoványi Jenő. TÁRCZA. A halhatatlanság hite a mai kor tudomá­nyosságának Ítélőszéke előtt. (Folytatás.) A tudattény megfejtési módjai Mielőtt a tényleges megfejtési mód tárgyalásába bocsátkoznánk, meg kell azonban jegyeznünk, hogy a dua­lizmus nehézsége egészen más, mint volt az előbbeni irányzaté. Ott a felvétel a kettős tünemény együttességét könnyen érthetővé tette, de a sokságból nem érthette meg az öntudat egységét: itt az öntudat egységes oka ezt teszi érthetővé, de nehézsége az együttesség. Ha tehát a dua­lismus, valahol megdönthető, akkor bizonyára az egyik fajta tüneménynek a másikba való átmenet pontján lesz. A dualizmus megfejtési módja igen egyszerű: kölcsön­hatást tanít a külvilág és az idegrendszer, valamint az idegrendszer és a lélek között, vagyis a dolgot úgy fogja fel, hogy a külvilág hatása mozgást szül az idegrendszer­ben, mely mozgás oka a tudat változásának, vagyis az előálló tudatos szellemi képnek. E felfogás ellen először is lássuk Bain támadását, ki szintén dualista, de egy kicsit furcsa állásponttal. Bain ezt mondja: »Az agy velőről való összes positiv ismeretünkkel homlokegyenest ellenkezik az a nézet, mely szerint a politikai folyamat rögtön véget érne azon phisikai területen, melyet valami anyagtalan substantia tölt ki; innen kezdve ez anyagtalan substantia közlené aztán a maga működési eredményét a politikai térköz másik végével és innét fejtené ki hatását a vett benyomásokra, lenne tehát két anyagi véghatár és ezek között szintén anyagi terület egy anyagtalan substantia részére.* Mielőtt e támadásra felelnénk, vissza kell idéz­nünk, hogy bár föntebb mozgást említettünk mint tudat­tényt és mint okot, e mozgásról azonban nem tarthatjuk azt, hogy ez az Összes valóságot mutatja, mert mint már fentebb e rész második szakaszában kimutattuk, a dualiz­musnak azon alakja, mely egyfelől anyagot, másfelől szel­lemet tanít, az a tudományok álláspontján kivül esik. A dualizmusnak csak azon módosított alakja jöhet itt szó­ba, mely két különböző erőről szól és ezen felfogás előtt a mozgás csak hüvely, melyben az erőnek változása előttünk tünetkezett, maga a változás lényege ismeretlen. Igy tehát a test változását nem az előttünk nyilvánuló mozgás köz­vetíti, de ha nem ez a közvetítő, akkor nem is kell keres­nünk mozgó végpontot, hanem az idegszálak összefuthat­nak, vagy együvé érhetnek, egészet képezhetnek, mert a mint a változás oly mérvűvé vált, hogy a lelki erőre való hathatás minden feltétele betelt, akkor ez a hatást vég­pont nélkül is elfogadhatja, vagy a maga hatását is szintén eszközölheti. A villamos vonzás és taszítás, a megosztás sok példával igazolja azt, hogy az erőknek nem kell vég­pont, vagy érintkezési hely. Áz ilyen ellenvetés csak akkor származhatik, ha az atomust valami másnak gondoljuk, mint erőpontnak, magát az erőt valami tovaterjedő finom­ságnak, mert csak ez esetben volna szükségünk térségre a lélek számára, csak ekkor kereshetünk üreget az érző és mozgató idegek között, mint tették a régiek, kik az agyvelő üregeinek vizében gondolták feltalálni a szellemi tünemények okát. Sokkal fontosabb kérdés az, hogy ha az ideg válto­zása végbement, a tudat változása ezután következik-e be vagy ezzel egyszerre? E pontra vonatkozólag Böhm Károlynak igen szép fejtegetésével találkozhatunk a philo­sophiai szemlék hasábjain. Ő így szól: »Tény az, hogy az ideg állomány változását legalább másoknál megfigyel­hetjük. De már az nem tény, hogy az idegváltozás után következnék a kép, annál kevésbé tény, hogy az ideg­változás ingerként hatna a lélekre s csak ezután kelet­keznék a szellemi kép*. Majd tovább menve azon körül­ményből, hogy a mozgás is csak szemléleti kép az öntudat előtt, azt mondja, hogy az idegmozgás valami egyéb lehet, mint a puszta mozgás, hivatkozik Ribot-ra, ki szintén tanítja, hogy az idegváltozás nem puszta moz­gás, hanem határozott kép, ebből tovább következtet és azt mondja : »Ha tehát van egymásutániság, akkor ez csak a szellemi kép és az öntudat változása között van .... Vagyis a szellemen belüli változások az egyedüli tény, mert végtére az idegváltozásnak mozgás alakjában való felfogása szintén csak kép, azaz szellemi állapot«. Majd ezután azt mondja: »Az idegváltozáshoz szükséges idő­többlet ugyanis tényleg a kép öntudatossá válásához szük­séges időt jelenti, de semmi utalás nincs benne arra nézve, hogy ezen idő alatt a mozgás képpé lett volna*. Ezen ellenvetésnél minden súlyt arra helyez Böhm Károly, hogy az idegváltozás nem mozgás, hanem hatá­rozott kép. Erre azonban megjegyzem, hogy ha ez a mozgás alakjában tünetkező változás vagy kép teljesen egy volna is a tudatbeli képpel, akkor is magának Böhm Károlynak mondása szerint is hiányoznék belőle egy vonás, melyet az öntudat ád hozzá és ha ezzel a dualiz­musnak hátrálni kellene is általán a szellemi képtől az öntudatosig: végkép megsemmisítve nem volna, csak a szellemi erő az öntudatra lenne szorítva, de azt az erőt, mely a képet tudatossá változtatja és így az eszméletben az egységet is okozza, tarthatja külön szellemi erőnek, melynek jellemvonása az öntudatosság és még ekkor is el kell ismerni, hogy ennek valami más erőnek kell lenni,

Next

/
Oldalképek
Tartalom