Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-08-11 / 36. szám

mint azoknak, melyek a puszta képet hozták létre. Az azonban, hogy az idegváltozás, még az ideg határán belől egy-e a tudatbeli képpel? kérdés tárgya. Különben meg ami azon cáfolatot illeti, mely érhetné az idegváltozás és öntudatos kép között levő egymásutániságot, ha u. i. kiderülne az, hogy azok között az sem létezik, ezzel nem lenne megsemmisülve az okozati egybef'üggés. Hogy ez így van. legyen szabad hivatkoznom ismét a villamos megosztásra. Itt tapasztaljuk, hogy azon két gömbben végződő hengeren, melynek rejtett erejét a megosztás által tünetkezővé teszszük az aranylemezkék, vagy bodzabél golyócskák azonnal szétválnak, amint a megosztó a hathatás távolságába jött. Különösen észlelhető ez, ha a megosztót a másik közeléből távolítjuk. Ekkor az aranylemezek vagy golyócskák ép oly mértékben esnek összébb, mint ahogyan a megosztót távolítjuk. Olyan ez a hatás, mint a kétkarú emeltyű erő és teher karjának mozgása, hol pedig mindenki tudja, hogy az erő-kar nem mozdul előbb a teher-karnál. Ép így a megosztásnál is, amiért joggal mondhatom, hogy az egymásutániság inkább csak logikai, mint tényleges és ez előállhat a test és lélek között is, mint két erő között, de ez korántsem cáfolja meg a kettősséget és az okozati egybefüggést. Az okozati egybefüggés ellen azonban még másnemű támadást is intéznek. Felhozzák ugyanis azt, hogy pl. a harag, tehát a szellemi tünemény az ököl összeszorításának oka, majd ezután hivatkoznak arra, hogy a hypnotikusban pedig a test állása előidézheti az indulatot. Ez láthatólag fontos körülmény, mert ehhez hozzá szokták tenni, hogy a természetben sehol sem találunk ily okozati összefüggést, mely így visszafordítható legyen, »A növény csírázása és a napfény között ilyet nem észlelünk«. Az bizonyos, hogy ezt a kérdéses tüneményt visszafordítani nem tudjuk, de hogy két erő között az okozati összefüggés általán visszafordíthatlan volna, azt én nem merem állítani, mert a telephon megcáfolna, hol a hang áramot, az áram hangot idéz elő. De ha még ez egészen más volna is és egyáltalán nem bizonyítana semmit a visszafordíthatóság mellett, még akkor is joggal mondhatnám, hogy vájjon az idézett testi és lelki tünemények visszafordíthatóságát ténynyé teszi-e a fentebb idézett eset? Nekem úgy tetszik hogy nem, mert ellene két lényeges kifogást is lehet emelni. Először is azt, hogy ha csak a hypnotikust veszszük is tekintetbe, ott sem egy a harag okozata a másik esetben fellépő haragnak okával, mert ezt csak akkor mondhatnánk, ha a hypnotikusban a haragot a kéznek ökölbeszorítása okozná. Ha még ez volna is a tény, még akkor is ezen visszafordíthatóság egyetemessége ellen szólna az a körülmény, hogy a tünemény egyik része egészen egyetemes és általános, míg a második része kisebb körre szorul és e kisebb kör az általánostól különbözik. És így a visszafordíthatóság nagy valószínűséggel a hypnotikusokban levő rendellenességben bírhatná magyarázatát, vagy legalább abban kellene azt keresni. De e visszafordíthatóságról — a szó teljes értelmében — még azoknál sem beszélhetünk és egyszersmind a visszafordítbatlanság sem példanélküli. E két tényben látom elhárítva ezt a támadást; nem tudom igazam van-e? Mikor így a dualizmust végig kisértem legnehezebb kérdéseiben, korántsem gondolom, hogy minden érhető támadást visszavertem, mert hiszen az én erőm gyenge is és eredeti kutatások hiányában minden védekezésem bizonytalan is; de egy körülményre figyelmessé tehetek mindenkit, arra nevezetesen, hogy a dualizmus már alapjában nem fogható meg úgy, mint az első irányzat. Ez a körülmény azon általánosságban birja magyarázatát, hogy maga a felvétel is nagyobb általánosságban közelíti meg a tapasztalat körébe eső tudattényt, mint amaz. Ha lehető volna oly irányzat, mely magukat az alapokat felderítené, anélkül, hogy a tudattényt átlépné, tehát azért mindig a tapasztalat körében maradna, úgy látszik, ez az irány föltárná a teljes igazságot. Van egy irány, melyet épen azért, mert magát szorosan a tudatténynél empirikusnak mondottunk; vizsgáljuk meg ezt a harmadik irányt, ha vájjon megoldja-e ez a kérdést?! c) A tapasztalati monizmus. Kiindul azon igazságból, hogy előttünk szemléleti és tudatbeli képek vannak, kivétel nélkül minden szellemi jelentéshez szemléleti mozgást gondolva az agyvelőben. Ez által természetesen az ember az egység helyett igen sok részre lesz darabolva, de e sok mégis csak kétféle: szemléleti és tudatbeli, de mindkettő csak kép. Ez arra vall, hogy: 1-ör a felfogó alany két alapfunctiót végez, melyek jelentésileg teljesen különböznek (amiből a mozgás és jelentése, test és szellem egymásra vissza nem vezethető természete értendő); 2-or, hogy az ismerésben ez a két functió svnthetice összemüködik s ezáltal azon reálisztikus köztudatban érthetetleneknek látszó egységeket létesíti, melyeket tárgyaknak nevezünk és 3-or, hogy e két functió egymást utánképezni birja, miáltal egy ugyanazon tárgynak kétféle képe áll elő. Ezen két functió az érzéki és az értelmi functió (Böhm Károlytól a phil. szemlékben). Ez az egyedül ismerős szellemi valóság pedig az ».én«, mint tiszta tevékenység, mely énről saját szavai így hangzanak: »Hogy mi ez az »én«, azt csak maga közvetlen tapasztalatával mondja meg. A közvetlen tudattény azt mondja, hogy az »én« puszta tevékenység, az én e puszta tevékenységéről tud... A tevékenység ... valamihez kötve látszik lenni (az én — alany), melyből mintegy kisugárzik. Azonban ezen valami csak szemléleti toldalék, melyről azonnal meggyőződünk, ha e valamire gondolunk, a mikor szinte valamire irányuló tevékenységül kerül ki.« Ez igazán szép magyarázata a tudatténynek; ellene, én megvallom, egy hangot sem tudnék felhozni mindaddig, míg magamat a tudatténynél tartom. Ezen megfejtésből a legszebb egységre utalhatunk. De azt kérdem önmagamtól akaratlanul is, hogy miféle fogalmat kössek ezen egyedül ismerős és mégis határozatlanul nevezett > tevékenység «-hez? Miután maga a nevezet is főnév, szabad-e alatta értenem például erőt? Ez ellen Böhm Károly tiltakoznék: mint fentebbi szavából látszik, azt mondaná, hogy az csak szemléleti toldalék. Ezen ellenvetése ellen (ha ugyan megtenné) legyen szabad azt mondani, hogy én és talán más is az erőt nem köthetjük valamely anyagi atomhoz, hanem azt, ha lényegében meg akarjuk nevezni, tevékenységnek kellene mondanunk és így az ő tevékenységét is nevezhetjük erőnek. Ha azonban így nem engedi meg e névcserét, hanem ragaszkodnék ahhoz, hogy az toldalék, ám jó, tegye! De ekkor meg megmarad az a jogunk, hogy kérdezhetjük, hogy vájjon más tünetkező cselekvésnél is az erő, melynek létezésében bízunk, nem csak toldalék-e ? Mindenkinek be kell látni, hogy toldalék és akkor úgy mint itt nem rontjuk meg az igazságot, amott sem ronthatjuk azt meg. De ha bármelyik érv szerint is igaz az, hogy a tevékenység erő, akkor az alapjában más természetű két munkásság, mely talán egyidőben is megy végbe, már az egységes erőben két különböző irányzatot tételez fel. Ez a két irányzat dualizmus felé vezetőnek látszik, de azért korántsem az, vagy legalább nem egyezik ez Lotze magyarázatával sem, mert ott bár egynemű, az az erőnek van felfogva a két tünemény oka, de nem egy erő ketté váft két ágának. De kérdezhetné valaki, hogy hát miként képzelem én az erőnek ily két irányzatát, mely azért