Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-01-28 / 4. szám

a maga bérére«. Nem nyújt vigasztalót az egyház eme mostoha gyermekeinek a zsinati törvényjavaslat sem, a mely megemlíti ugyan, hogy ilyen magántanárok jogosíttatnak saját szakjukból előadások tartására, fizetés nélkül (?) vagy tiszteletdíj mellett«, de nem gondoskodik arról, hogy tanárválasztás esetén előnyük legyen lelkésztársaik felett. Ügy gondolom, felesleges volna részleteznem e becses Lap olvasói előtt azt a különbséget, mely egy gyakorló lelkész és egy tanár között létezik. Mindenik egészen más körben munkál és annyira ritkán egyesül egy személyben a lelkészi és tanári talentum, hogy egészen igaz az az állítás: a ki jó papnak, az a legtöbbször alkalmatlan tanári kathedrára. Elvégre is szakképzett egyénekre van szükségünk minden téren. Ha a magasabb szakképzettség kedveért állítottuk fel a theol, magántanárságot. ne legyünk hűtelenek az elv keresztül vitelében. Mondja ki az egyház törvényhozó testülete, a zsinat, hogy »rendes theologiai tanár csak a magántanárok közül választandó és csakis ilyen hiányában választathassák tudományos készültségének jelét adó rendes lelkész is«. Ezzel tartozunk a magántanároknak, tartozunk az egyház jól felfogott magasabb érdekének. Vagy — vagy. Vagy legyen úgy, mint eddig volt, vagy ha — és mi egészen helyes törekvés — szakképzett tanárokra akarjuk bízni a lelkészképzést, ne álljunk meg félúton. Én részemről nem félek attól, hogy egy tanszék kilátásba helyezése ilyenformán ifjaink közül valami soknak adja kezébe a csalódás vándorbotját. Szigorítsuk (de a világért sem anyagilag!) a magántanári vizsgát és igy nem adunk alkalmat arra, hogy állás hiányában meggyülöltessük mellőzött ifjainkkal diplomájukat, Vajha mennél több theol. főiskolában taníthatnának magántanárok »illő tiszteletdíj mellett«! Ennek az volna a legtermészetesebb módja, hogy mondja ki a törvényhozó zsinat, hogy mindenik theol. akadémiánkon a rendes tanárok mellett legalább egy-egy magántanári állás szervezendő, és tűzzön ki záros határidőt, mely alatt a konvent gondoskodjék e határozat foganatosításáról. Fölebb érintett elvi álláspontomon nem vagyok barátja annak, hogy a magántanároknak a lelkészi állomások betöltésénél is előnyt biztosítsunk. Egészen más természetű munkakör az, a hol kevesebb tudomány életbölcsességgel párosulva rendesen többre képes, mint nagy tudomány életbölcseség nélkül. Ne vágjuk sarlónkat egymás búzájába! Magát a vizsgát én teljesen díjtalannak óhajtom. Elégedjünk meg azzal, hogy az illetőnek maga az előkészület sok költségébe kerül, ne nehezítsük meg 84, vagy pláne 120 frt pénzöszszeggel a vizsgára állók helyzetét — mint. a hogy a debreceni, illetőleg pápai javaslat kívánná— mert biztosra merem mondani, hogy — főleg kellő biztosíték hiányában, a mai tarthatatlan körülmények közt — egyetlen diplomát se fognak kiállítani, mert nem lesz vizsgázó. És akkor lesz egy holt intézményünk, mely csak törvénykönyvünkben figurái A vizsga módozataira is lenne egy pár észrevételem. Ugy látszik, a zsinat a részletek kidolgozásával majd a konventet fogja megbízni; azért csak azt ajánlom ismételten a zsinati atyák, főleg az iskolaügyi bizottság szíves és bölcs figyelmébe: »vagy töröljék ki ezt a hangzatos, de üres címet a javaslatból, vagy biztosítsák a magántanárok jövőjét«. Ha nagyt. szerkesztő ur kegyes lenne helyt adni becses Lapjában, lehet, hogy a vizsga módozataira*) is elmondom szerény nézeteimet. Rácz Kálmán, sárospataki theol. segédtanár. Énekeskönyvünk revíziójához. Az egyetemes énekügyi bizottság elnöke, midőn az előmunkálatok IV. füzetét is kiadta, hogy a nagy közönség Ítéletet mondhasson az énekek fölött, ezzel véleményem szerint énekügyünk egy lépéssel ismét tovább haladt. Nem azért ugyan, mintha e füzet a megelőzőknél is jobban kiállaná a szigorú bírálatot, nem azért mintha uj és kedves hangok ütnék meg füleinket: hanem azért, mivel e füzetből is látjuk, hogy az átdolgozok nem riadnak vissza még a legszigorúbb kritikusok ostorcsapásaitól sem, hanem Istentől adatott tehetségök szerint megzendítik a szoltárköltő hárfáját s énekelnek azon több-kevesebb szerencsével. Valahányszor egy uj füzet jön a nyilvánosság elé. én mindannyiszor örömmel fogadom és nagy reménységgel nyitom fel. Őszintén örülök már a jeleknek is. Ha aztán nagy reménységemben megszégyenülök s ha az énekköltők dalaikkal nem tudják boldog áhítatba ringatni lelkemet, megnyugtatni vigaszért esengő szivemet; akkor leteszem a füzetet; de nem bosszankodom, hanem csendes óráimban megint egyenként nézem, próbálom élvezni, az eredetivel összehasonlítani, míg nem aztán szép csendesen megírom a bírálatot azon boldog hiszem ben, hogy ezáltal is használhatok énekügyünknek ! És a tárgyilagos kritika — ha valahol — ugy az uj énekeskönyv leendő darabjainál nagyon is jogosult. Hiszen egy ország református közönsége fogja énekelni templomaiban és magánházaiban. S az énekeknek érzelmeinket kell fölemelni Istenhez az áhitat és buzgóság szárnyain. Lelkesedés, erő és ülés megkívántatik minden énekben. Ezek közül akármelyik hiányozik: tökéletes éneknek nem mondható! A fenséges tárgy. Isten gondviselő jósága, végetlen szeretete, könyörülő irgalma könnyen lelkesedésre birja a költészet emberét s megpendítve lantját — énekel. De mert felséges a tárgy: el sem képzelhető, hogy kellő költői erő nélkül valaki maradandó éneket írjon. Az ízlést sokan nem becsülik semmire, pedig a legragyogóbb gondolat is eltörpül, hogy ha a külső forma nem meg*) Örömmel veszem. Most az ideje, hogy e félszeg intézményünket a zsinat egészségesen kiépítse. Seerk.