Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-08-04 / 35. szám

gondolok, hogy t. i. a háromféle erő is járuléka legyen egy meghatározhatlan anyagi részecskének: arra anyaghoz szokott gondolkodásunk nagyon is hajlandó. Nézetem szerint az a két indok, melyet a magyarázatmód ellen részint Lotze-tól kölcsönözve, részint magából a tudat milyenségéből véve, felhoztam: eléggé világosan mutatják az értelmezés tévességét. A figyelmeztetés, mely az erők megmaradásán és ténykedésén nyugszik, nézetem szerint magát az alapfélvételt szintén világosan mutatja helytelennek. És ne gondolja senki, hogy ama kérdések a metaphisika körébe utasíthatók, mert amennyire a tapasztalat körébe esik a lelki élet minden tüneménye, melynek oka bizonyára csak psychikus erő lehet, ép úgy a tapasztalat körébe esőnek kellene lenni azon tüneményeknek is, melyet ezen erő akkor létrehoz, midőn az elemek az emberen kívül vannak. Ezek a hatályok azonban előttünk sehol sem nyilvánulnak és ha azt mondaná is valaki, hogy lekötődik, a tényt akkor sem tenné érthetővé, mert az az erő, mely az emberen kívül lekötné, az emberben szintén nem tünetkezik mint felszabadult rész; az emberben a lelki jelenségeken kívül meglevő élettani és phisikai tünemények okai pedig le nem köthetik, mert azok azután is tünetkeznek és így joggal kellene egy más ellentétest keresnünk és találnunk. De ha ezek az okoskodások semmit nem mondanának is a felvétel ellen, ha én kihagytam volna is a számításból oly dolgokat, melyeket a kutatók egész világosan látnak és az én ellenvetéseimet semmivé teszik, akkor sem kellene magamat megadnom, mert nekem hivatásom úgyis az, hogy a tudomány állását tárjam föl, a tudomány pedig végtelen sok és nyomós érvekkel szolgál a tudakozónak, vagy küzdőnek kidolgozott fegyvertárából a materializmus minden lehető alakja ellen. b) A dualizmusról. Megvallom én e magyarázatmódhoz, vagy talán nem is annyira a megszokott régi felvételhez, mint inkább magához a névhez nagy előszeretettel ragaszkodom, hogy miért van ez, arról számot tudok adni. Nem előítélet, nem a léleknek megmentése a jövő élet lehetőségére, nem is hosszas megszokás okozzák e ragaszkodást, hanem az a körülmény, hogy a dualizmustól egyetlen egy magyarázatmód sem tud teljesen megszabadulni, mint majd a magyarázatok végig kisérése után néhány szóval fel fogom mutatni. Ebből kifolyólag előre is kinyilatkoztatom, hogy bár az én álláspontom jelenleg, (mert korai volna véglegesnek mondani), korántsem egyezik a tárgyalandó dualizmussal, azt mégis támogatni fogom, mert azt hiszem, hogy rész igazságot tartalmaz, de nem a teljeset. A dualizmus kérdéses volta szintén a magyarázási mód elég- vagy elégtelen voltán és magát a felvételt érhető oldalkérdéseken fordul meg. Én először ezeket az oldalkérdéseket tárgyalom és csak ha a felvétel ezekre meg bir felelni, akkor térek át a tudatténynek duális megfejtésére. A legelső kérdés, melyet feltehetünk a dualizmusnak az, hogy hol a lélek helye? Én nem avatkozom e kérdés megoldásába, hogy miért nem. azt majd megmondom később, de engedem, hogy szóljon helyettem Lotze, ki így határozza meg: A lélek helye »az a pont, a meddig a külső benyomásoknak haladniok kell, hogy ama lényre hassanak és a honnan ez a lény közvetlenül hat környezetére. Herbart szinte vándorló atomnak fogta föl. Ladd a testbe, majd közelebbről az idegzetbe, az agyba helyezte, sőt tovább menve a kéregállománynak egész területén gondolja jelenlevőnek a lelket. Megtörténhetik bárkivel is, hogy ilyenféle kérdésbe bonyolódik és megtörténhetik az is, hogy midőn így a léleknek pontot jelöl ki székhelyül, azonnal reá mondják, hogy hiszen akkor kiterjedt, tehát anyag. Igy tesz Ladd-el Bőhm Károly. Bár én is osztozom azon nézetében, hogy az ily székhelynek kijelölése a legvastagabb metaphisikába vezet, de nem tartom jogosnak azt az eljárását, midőn a dualizmustól követeli a székhely megjelölését. Az igazat megvallva én az ilyen kérdezőnek, hogy magamnál nagyobb tekintélyre hivatkozzam, Kant szavait idézném, ki így felel ezen kérdésre: »Mondja meg a kérdezve állító, hol létezik az idő; mert kíváncsiak vagyunk látni azt a helyecskét, hol az idő önmagában létezik*. Hogy miért utasítanám el e kérdést ily módon, annak két oka van. Az első az, hogy a lélek székhelye meghatározhatlan az ember egészén kívül, vagyis egyes részekre nem szorítható; a másik okom pedig volna az, hogy a létezés korántsem függ attól, hogy én kitudom-e mutatni helyét vagy nem. Hogy a székhely csakugyan megjelölhetlen, kitűnik abból, ha taglalás alá veszszük Lotze meghatározását, mely így szól: A lélek helye »az a pont, ameddig a külső benyomásoknak haladniok kell, hogy ama lényre hassanak és ahonnan ez a lény közvetlenül hat környezetére«. Én nyíltan ki merem mondani Lotzével szemben is, hogy ez a meghatározás vagy nem mond semmit, vagy ha értelme van, akkor nem határozza meg biztosan a lélek helyét. E meghatározás positive különösen második részében tüntetné föl a lélek székhelyét, mely hely ott van, ahonnét hat. Előttünk azonban legfeljebb csak az a hely lehet ismeretes, hol a hatás nyilvánvalóvá, tüneménynyé lesz, tehát az akarat hatalma alatt álló idegek centruma. Ha Lotze ezt érti a lélek egyik székhelyének, akkor csalódik, mert e helyről csak azt mondhatjuk, hogy a hatás első nyilvánulásának helye, de hogy ez a hely egy-e magának a hatónak a helyével ? azt még nem tudhatjuk. Vagy azt sem mondhatjuk, hogy az volna a lélek másik helye, ameddig a külső hatásnak terjedni kell. hogy a lélekre hasson vagyis tudatossá legyenek. Nem mondhatjuk pedig azért, mert reánk nézve ismerős csak például egyik vagy másik érző ideg centruma lehet és erről csak azt mondhatjuk, hogy az elfogadás székhelye, de mint az elébb is mondtuk, azt nem állíthatjuk, hogy a felfogás helye egy az elfogadó helyével. Hogy ezen kijelölt pontok csakugyan különbözők lehetnek a cselekvő vagy elfogadó helyétől és a ténynél tartva magunkat csak a hatás nyilvánulási helyének mondhatjuk, ez kitűnik egyszerre, ha a villamos megosztásra gondolunk, hol a hatás nyilvánul az egyik gömbön, a ható pedig a tőle távolabb eső megosztó. — Ellenem vetheti valaki, hogy ez a hatás már távolba hatás, pedig Lotze előre bizonyította, hogy a léleké nem ilyen. Nem feledtem el azt sem, de Lotze csak úgy bizonyítja a távolba hatás lehetetlenségét, hogy hivatkozott valamely érző- vagy mozgató ideg elvágására, mely vágáson túl sem az akaratra mozgás, sem a külső hatásra érzés nem támad. Ennek alapján azonban még a távolba hatást megtagadni vagy székhelyül a centrumokat kijelölni nem lehet, hanem csak azt mondhatjuk, hogy a hatás felfogására mint mellék körülmény szükséges a centrum mozgása is. Ha azonban Lotze nem ide gondolta a lelket, akkor meghatározása semmivel sem tartalmaz több pozitívumot Kant kérdésénél. De legyen bár a hely meghatározhatlan, maradjon eldönthetlen, hogy távolba hatás van-e vagy nem ? a létezést megtagadni ezért nem lehet, mert én bátran merem mondani, hogy nemcsak a lélek helye oly bizonytalan, hanem talán más erőké is. Mert jelölje ki bár valaki a delejpatkón a közömbös vonalat, ha e vonalon ketté töröm, az is delejes sarokká lesz. Honnét van, hogy még az imént közömbös hely most élénken hat ? Ismerem a hypothesist, mely magyarázza; a tény azonban csak az, hogy az ok, a hatás bárhol nyilatkozzon is, az egész delejre kiterjedőnek ta-