Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-08-04 / 35. szám

sebbe kerül a gyermek gyógyíttatása, mint eltemettetése. Ilyen irányban hatni népünkre nemcsak doktori szempontból, de a lelkiismeret szempontjából is, méltó tárgya lehet a Prot. írod. Társulat által megindítandó népies vállalatnak is. Ajánlom jóindulatu figyelmébe. Mindez olyan gyermekekre szól azonban, akiknek apjok-anyjok él, de mitévők legyünk az árvákkal, az elhagyatott kicsinyekkel? Szó sincs róla, hogy az volna legjobb, ha árvaházaink volnának, ahol az ilyenek nemcsak elhelyezést és oltalmat, de kellő kiképeztetést is nyernének s egyik vagy másik kenyérkereseti foglalkozásra készíttetnének elő. De hát ehhez nem egy árvaház kellene, hanem legalább is annyi, ahány szuperintendenciánk van. Kellene legalább öt. Mert ezeket az ág. evangélikusokkal közösen kellene létesítenünk s az összekötő kapcsokat legalább az ilyenekben — a szeretet munkáiban — keresnünk. Van-e ilyen jelenleg valamelyik szuperintendenciának? Van egyetlenegy; az is igen fiatal, igen kezdetleges, a tiszai ev. egyházkerületé. Árvaházak teremtése iránt tehát múlhatatlanul meg kell a kerületekben az agitáció! indítani, azonban addig is tehetünk valamit az egyes gyülekezetekben. A lelkész a presbyterium mai együtt tartsa számon az egyes árvákat, a velők való bánásmódot kisérje figyelemmel, a községi elöljárósággal együttesen intézkedjenek, hogy az ilyen árvák csavargó életre ne adják magokat, hanem be kell őket szerezni vagy egyes jó családokhoz cselédfélének, (akadnak akárhányszor, akik családtagnak is elfogadnak egyet-egyet), vagy ha már iskola végzet tek. valamely mesterember mellé inasnak. Ha pedig még kisebbek, az egyház részesítse őket legalább ingyen oktatásban és ingyen tanszerekben s e célra évenkint vegyen fel pár forintot költségvetésébe, azzal sohasem lesz szegényebbé. Bátran állíthatom, hogy egy kis utána látás mellett minden árvát meg lehet menteni v,z elzülléstől, a »falu rosszává« való felnövekepéstől. Mert ha csecsemő korában maradna is árván, a község köteles azt dajkaságba adni, csak legyen ott a lelkész, aki követelje, hogy a község ezt az emberbaráti kötelességét el ne hanyagolja. Gondoskodásunk további tárgyát képezze az őszinte, mély vallásosságnak és a tiszta erkölcsnek beoltása a gyermeki szivbe. E célból nem szűnöm meg hangsúlyozni a vallásos oktatás jegenerálását (mondjuk az igazabb nevén, hogy: népiskoláink reformját) s a régi szabású vasárnapi iskolák visszaállítását. Mert most, hogy állunk a vallásos oktatással? Ugy, hogy népiskolákat tartunk fenn súlyos áldozattal, azoknak terheit emeljük nagy nyögéssel s keclvökért elvonjuk filléreinket más, szorosabban vett egyházi szükségeinktől és mégis magunk magunkat kiszorítottuk az iskolából (a sajátunkból), mint kálvinista embereket, zsoltárostól, bibliástól együtt. Hát ezzel a rendszerrel fel kell hagynunk s visszatérni sok tekintetben a régihez. A népiskola tananyagát jó ritka rostán meg kell rostálni s kihullatni rajta, ami igaz ok nélkül szorítja ki a vallásos anyagot a tantervből és a gyermeki elméből. A népiskola tananyagát oszszuk be újra s adjuk vissza iskoláinkban régi vezérszerepét a vallástudománynak s kiváltképen az énekeskönyvnek. Ezzel foglalkozzék a gyermek legtöbbet, hogy később, amikor majd férfiúvá serdül, legkedvesebb emlékei ide járjanak vissza sok gondja, baja közt; ez nyomuljon be szivébe, lelkébe kitörölhetetlenül; ez uralkodjék belső világán. A vasárnapi iskolák alatt nem az u. n. ismétlő iskolákat értem, hanem azt a régi jó szokást, hogy vasárnap két templom után a lelkész a serdülő fiatalságot fenmarasztotta s őket a hitbeli ismeretekben gyakorolla és erősítgette, Ez ilyen alakjában most már azért nem válnék be, mert a t. ifjúság puszta szép szóra aligha maradna ott. Hanem úgy lehet a dolgon segíteni, hogy az ismétlő iskolázásra kötelező Iörvény erejénél fogva ott, ahol létesíthető a rendes ismétlő iskola, létesíttetik az; ahol pedig ez a nép szegénysége és munkaviszonyai miatt ki nem vihető, ott tisztán csak vasárnap, vagy két templom után, vagy még jobb reggel nyolc órakor, egyszer az egyik, másszor a másik nembeli fiatalság az iskolában összegyűjtetik s ott túlnyomóan vallásos jellegű oktatásban s kiváltképen bibliamagyarázatokban részesíttetik a lelkész által (és ha szükség, a tanító által is). Természetesen arra kell törekednünk, hogy ezeket a vasárnapi oktatásokat meg ne unassuk, hanem ellenkezőleg, egyház történ el mi tárgyú elbeszélésekkel, erkölcsi irányú munkácskák s szép vallásos költemények felolvasásával (minők a Tompáéi, Szász Károlyéi) fűszerezzük s általában minden módon érdekesekké és kívánatosakká tenni igyekezzünk. Ha más kedvező gyümölcse nem lenne is ennek a hetenkinti összejövetelnek, már az magában gazdag kárpótlása a lelkész fáradságának, hogy azt az ismeretséget, melyet növendékeivel még az iskolában kötött s a konfirmációi oktatás alatt egészen családi ragaszkodássá és bizodalommá érlelt, ilyen módon tovább szövi és serdülő híveit jótékony befolyása alól teljesen kimenekülni nem engedi. Fordítsunk továbbá nagy gondot úgy a vasárnapi, mint a mindennapi iskolában — mint fordítottak a régi tanítók — arra, hogy a gyermek becsülettudást és illendőséget is tanuljon. Tanítsuk meg köszönni, illedelmesen beszélni és viselkedni.