Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-08-04 / 35. szám

Fejtsük ki benne különösen a hála és engedelmesség szép erényét. Rágjuk jól a szájába, hogy a papot, birót, minden feljebbvalót s az apát és anyát tisztelni fő kötelesség. Tanulja meg idejekorán, hogy az embernek engedelmeskednie kell és nem mehet mindig a maga kényén és akaratján. Mert kiállhatatlan és boldogtalan ember lesz az mindig az életben, aki ezeket már gyermek-és iljúkorában meg nem szokta, meg nem tanulta. Elevenítsük fel azt a régi jó szokást is, hogy iskolásgyermekek a harangszó alatt az iskolában gyülekezzenek össze minden vasárnap; onnan menjenek templomba, oda térjenek vissza s akkor a tanító kérdezze meg tőlök, hogy mi volí a lecke s miről beszélt a pap? Ez óvja őket a templomban való rendetlenkedéstől is és figyelésre fogja kényszeríteni. A konfirmációi oktatást, a hol csak lehetséges, a lelkész a saját lakásán végezze s kövessen el mindent ezen idő alatt arra nézve, hogy a gyermekek ragaszkodását maga iránt felébreszsze. Ösztökélje őket arra, hogy ezután is minden bajokban először ő hozzá folyamodjanak s ezt mondják meg odahaza szüleiknek is. A konfirmálást végezze a lehető legnagyobb ünnepélyességgel s ha soha máskor, ilyenkor tegyen ki magáért. Szóljon a velőknek megoszlatásaig s facsarjon könyet a szemekből, mert ilyenkor a legkönnyebb s legmegengedhetőbb az, s mert a felnőttekre, kivált a szülékre való mély hatásnak is a konfirmálás egyik legdrágább alkalmatossága. Konfirmálás után a gyermekek gyülekezzenek össze a parókhián s velük való fáradozásait köszönjék meg a lelkésznek, a ki itt még egyszer szívökre köti a tőle vett intéseket s nekik konfirmációi emléklapokat oszt. (Ajánlom e célra, mint a legsikerültebbeket, a Garzó Gyula, gyomai lelkésztársunk által szerkesztett konfirmációi bizonyítványokat.) S mert az iskolai pályafutás bevégzése után még legerősebb a gyermekekben az olvasási vágy, ne engedjük azt nálok eltompulni, hanem gondoskodjunk egy kis gyűjteményről, egy szerény terjedelmű ifjúsági könyvtárról, a melyből a megkonfirmált gyermek — szabad idejében — olvasni valóval elláthassa magát. És a hol az áldozatkészség lehetővé teszi, néhány jó olvasmányt s olcsó üj-testamentomot oszszunk széjjel, legalább a szegény gyermekek közt, a konfirmálás bevégzése után. Czinke István. ISKOLAÜGY. Leánygimnázium Budapesten. Említettük a mult alkalommal, hogy Budapest fő-és székvárosunkban leánygimnázium van keletkezőben; ugyanakkor ígéretet tettünk, hogy e különös tervhez paedagogiai és társadalmi szempontból részletesebben hozzászólunk. Ezt az igéretünket akarjuk beváltani az alábbi sorokban. A nőnevelésnek általában mindig barátjai voltunk és vagyunk. Mikor hazánkban a köznevelés az alkotmányos időszak megnyíltával nagyobb lendületet vett: Lapunk csaknem a legelsők között volt, mint a magasabb fokú nőnevelés lelkes hirdetője. Bégibb olvasóink emlékezhetnek azokra a magvas cikkekre, melyekben Ballagi Mór, Lapunk néhai szerkesztője, továbbá bold. Molnár Alndár és Gönczy Pál a nők magasabb képzése, tanítói és nevelői pályára képesítése érdekében hatalmas szavaikat fölemelték. Ujabb időben, mióta a római egyház a maga zárdaiskolái által a nőnevelést egyházpolitikai és hittérítési célokra oly nagy sikerrel kezdte kihasználni, Lapunk ismét egyike volt a legelsőknek, kik a nőnevelés egyháztársadalmi és valláserkölcsi döntő fontosságát, felismervén, nap-nap után sürgetjük, hogy alapítsunk minél több protestáns nőnevelő-intézetet. Mi a nőnevelésnek mind kulturális, mind vallás-erkölcsi szempontból lelkes barátjai vagyunk. De a nőnevelés azon túlhajtott és félszeg alakjával, mely a leánygimnázium idétlen eszméjében felszínre került, sehogy sem tudunk megbarátkozni. A leánygimnáziumról való felfogásunkat nagyon híven kifejezi dr. Koltai Virgil fővárosi tanártársunknak egyik napilapunk hasábjain megjelent cikke, melyből ide iktatjuk a következőket: A gimnázium célja a klasszikus, u. n. humánus műveltség alapján adni meg a növendékeknek azokat az ismereteket, a melyek alapján felsőbb tanulmányokat végezhessenek és szakpályára léphessenek. A leánygimnázium, mint a Vikár Béla és Hermann Antal kibocsátotta felhívásból látjuk, ugyanezt a célt tűzte ki a leányokra nézve. S ezzel azonnal a nevelés egyik sarkalatos elvével jött összeütközésbe. A nevelés főelve az, hogy a fiukat és leányokat természetüknek, hivatásuknak, viszonyaiknak megfelelő pályára, feladatra neveljük. A nő természetes hivatása pedig nem lehet más, mint hogy az hitves, családanya, honleány és müveit nő legyen, a leánygimnázium pedig kiragadja a nőt e hivatása köréből, midőn célul a legmagasabb fokú tudományos képzettséget, az egyetemi pályát tűzi ki. A leánygimázium 9 évfolyamból áll, a melynek elvégzése után a 20—21 éves nő vagy az egyetemre lép, vagy megelégszik az érettségi bizonyítványnyal, a mely képesíti őt a felsőbb tanulmányokra, de nem képesíti szorosan vett női hivatására; mert a hosszú iskolázás, minden iskolai kézművesség gyakorlása és higiénikus nevelés dacára is, ideges, tudákos, a családi élet kellemeitől és kötelességeitől idegenkedő, kiállhatatlan élettárssá teszi a nőt, ha ugyan meg nem utáltatja vele a házasságot. Ha pedig felsőbb tanulmányait folytatja az érett nő, azt hiszszük, sem ő nem gondol házasságra, sem férfi, józan eszű, nem akad, hogy egy egyetemi hallgatónőt vegyen féleségül. De vájjon egyáltalán szükség van-e arra, hogy a mi hölgyeink egyetemi tanulmányokat végezzenek? Van-e ennek célja? Vájjon nincs elég jogászunk, orvosunk, tanárunk, theologusunk, állami s magánhivatalnokunk ? No igen!