Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-08-04 / 35. szám

nélkül — az utcákon, vagy a kerteken barangolva és csapatozva, se jót nem cselek esznek, sem egymástól jót nem tanulnak. Azért nyárára legalább menedékházakat kell nekik létesíteni, azokba nem okleveles, hanem csak valamely minta berendezésű és vezetésű óvóban néhány hó alatt a legszükségesebb teendőkbe begyakorolt falusi asszonyt beállítani s reá lelkiismeretesen felügyelni. Mert tapasztalásból mondhatom, hogy ezek a menedékházak jobb, ha fel sem állíttatnak, ha a felügyelő asszony kellő ellenőrzésben nem részesül s a gyermekeket egész nap igazi anyai gonddal nem kiséri. Azért felügyelő bizottságot kell választani és pedig ha lehet, inkább asszonyokból. A bizottság tagjai részére a látogatási napokat egyenkint ki kell jelölni, amikor az illető az óvóházban délelőtt is, délután is köteles megjelenni, hogy így az ellenőrzés minden nap pontosan teljesíttessék, aminek jótékony eredménye rövid időn mutatkozni fog. E látogatásokból természetesen a lelkipásztornak ki kell vennie a maga oroszlánrészét. E menedékházak megerősödését akadályozta ugyan idáig •— a hol megkísértettük is — a nép idegenkedése, azonban ennek legyőzésében most már segítségünkre lesz az országos törvény is, sőt segítségünkre lesz a szükséges költségek előteremtésében is. A községi elöljáróság által most már évenkint hivatalosan egybeírandó óvókötelesek felett a lelkész, a tanító, a jegyző és a biró együttesen szemlét tartanak. Azután kiválogatják azokat, a kikről biztosan tudják, hogy odahaza is kellő gondviselésben fognak részesülni, a többit pedig kényszerítik — törvény szerint — a menedékhelyre való feladásra. Ugyanakkor megállapítják minden gyermek után az óvási díjjárulékot, különböző fokozatokat állapítván meg, 30 krtól az egy forintig és tovább nem; s az egészen szegényeket teljesen felmentvén minden fizetés alól. A törvény azonban csak három éves koruktól kezdve veszi a gyermeket gondoskodása alá, holott köztudomásu, hogy nemzetünk gyarapodása azért olyan lassú, mert a többséget nálunk az 1—3 éves gyermekek képviselik, fájdalom, nem az élők között, de a temetőben. És ennek nagyon is kézzelfogható oka van. Azt a zsenge gyermeket anyja viszi munkaidőn a mezőre magával, ott felköti rengőbe vagy leteszi a földre, néha mellé ültet vigyázóul egy valamivel nagyobbacska másikat, a ki aztán a gondjaira bizottat úgy gondozza, hogy nincs köszönet benne. Pia sir az istenadta ártatlanja (és hogyne sirna-rína, mikor ha éhes, nincs aki megétesse, mert anyja a munkát nem könnyen hagyja félbe; ha reggeltől estig égeti, fullasztja a perzselő hőség, nincs hova rejteni előle; ha kivált tavaszszal és őszszel a föld nyers kigőzölgése gyönge testét nyavalyákkal saturálja, nincs aki annak ártalmas voltáról tudatlan anyját meggyőzze); ha síróra fakad — mondom -mindezekért és jussát követeli szegény, nénje — a másik gyermek — kit talán játékában zavar, bosszúságában jól hátba ütögeti csupa tudatlanságból ez is, vagy olyanokat lódít a rengővel rajta, hogy boldogult Tompaként — belerándul még az agyveleje is, s csak azért nem esik kétségbe, mert még nem tudja, hogy mi az. Ezeken a páriákon kellene segíteni nem törvénynyel,hanem itt már igazi emberszeretettel. Az volna a magyar nemzetnek igazi megszabadító Mózese, aki létesítene a három évesnél fiatalabb gyermekek számára olyan menedékhelyeket, ahol ezek az ártatlan báránykák az öldöklő angyal fegyvere elől megvolnának óva. S nem is olyan kivihetetlen ez, a minőnek látszik. Egyházamban kísérletet tettünk vele, s a szegény munkásosztály gyermekeiből 10—12-őt minden nyáron elfogadunk gondviselésre, ha egy éves nincs is még, csak el legyen választva; kötünk nekik egy tágas, árnyékos színben rengőt, édes anyja a napi tejecskéjét felhozza vele együtt reggel s maga munkája után lát. Van velők baj, tagadhatatlan, de mégis kevesebb, mint eleve gondoltuk. De azt meg anyakönyveinkkel tudom igazolni, hogy mióta ezt cselekeszszük, kapcsolatban a 3—6 évesek menedékhelyével, azóta hasonlíthatatlanul megapadt közöttünk a gyermekhalálozás. Nehezíti ez eszme nagyobb elterjedését az, hogy ehhez több költség és több gondviselő kívántatik, mint a nagyobb gyermekek rendbentartásához, azonban ha egy óvónőnél többet beállítani nem tudunk, állítsunk be egyet és mentsünk meg anynyit, a mennyit lehet, hiszen erre a munkára minden asszony alkalmatos s ehhez már csakugyan semmi előkészület nem szükséges. Ilyen menedékházak igazi hasznát és könnyebbségét a nép is mihamar belátná s annak igénybevételére bizony nem kellene törvénynyel kényszeríteni. De ha ilyesmit létesítenünk, a körülmények miatt, nem sikerülne is, akkor is mindent el kell követnünk arra nézve, hogy a nép jobban szeresse gyermekeit. Menjünk segítségére az országos közegészségi egyesületnek s annak tanácsait, népies kiadványait olvassuk s terjeszszük a nép közt; azt oktassuk, vezessük, ha kell, kényszerítsük gyermekeinek lelkiismeretesebb gyógyítására. Most ha véletlenül megbetegszik a gyermek, többnyire meg is hal, mert ki győzne még orvosságra is keresni. De ha egyszer meghalt, akkor meg kell lenni a hűhós temetésnek, a tornak, az eszemiszomnak, ha a pénzt a föld alól teremti is, ha — kölcsön veszi is. Arra kell a népet megoktatnunk, hogy a legszegényebb embernek is keve-