Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-07-21 / 33. szám

lelkészek jövedelmeit érezhetően megcsonkítja, a népesebb egyházakban pedig nagyon leszállítja. Ez okból, helyénvalónak Ítélem, hogy az anyakönyvvezetést teljesítő különböző felekezetek lelkészei, miként a nemzet testének más osztályai, a kor igényeinek követelése alapján helyzetük javításáért, emeljék fel szavukat, a nyilvánosság terén vagy hatóságaik utján, nem a fizetések javításáért, de az eddig élvezett jog után járó haszon kárpótlásáért, mert mindig igaz marad a közmondás: »néma gyereknek anyja sem érti szavát«. A kárpótlást tehetné az állam, mint kárpótolta a regálejog élvezőit, a népesség arányában egy bizonyos tőkeösszeg kamatának biztosításával, melynek jórésze visszatérülne az államnak a számtalan esetekben szükségelt kivonatok díjaiból, mert a munkát, eddig is díjazott vagy hatáskörébe vont közeg által végeztetheti. Fel van vetve a kérdés, felmutatva a baj. Ha helyén valónak Ítélik, kiket érdekel, tegyék meg, mit a jog élvezete kiván; emeljék fel szavukat, hogy mielőtt testet öltene a törvény, lássa a kormány s a törvényhozó test, hogy a felszaporodott igények követelményei mellett, a veszteségért méltán emeljük fel szavunkat! K. Z. KÜLFÖLD. Távoli hangok. A brit és külföldi biblia-társulat igazgató választmánya nagy érdeklődéssel vette jelentésemet azon kedves benyomásokról, melyeket utóbbi látogatásomkor a magyar hazában, különösen Budapesten az ágostai hitvallású zsinat részéről és aztán Debreczenben a püspök szentelés alkalmával tapasztalni boldog voltam. Őszinte örömmel értesült a választmány a valláserkölcsi tevékenység szépen fejlődő mozzanatairól a magyar hazában, a bécsi ügynök is évi jelentéseiben tudomására hozza mindég, hogy a bibliaterjesztés s az ezáltal befolyásolt szellemi irány növekvő gyarapodásban van. Az egyházi sajtó is kevésbé foglalkozik immár a német philosopliia meddő vitatkozásaival, mely a helyett, hogy a bibliát venné zsinórmértékül a keresztyéni hitelvek megszilárdításában, inkább kritika alá szokta bocsátani a szentírás szövegét és irályát; a helyett, hogy hitünk tanait megszerettetné a néppel, inkább gáncsokat keres benne s végre mintegy azon állítást meri megkockáztatni, hogy a XlX-ik század szülötte sokkal jobban állította volna össze a szentírást, mint a hogy az a kijelentésben foglalva van. S mindez vezethet-e máshová, mint a hit s az abból kifolyó közerkölcsiség veszedelmére ? Azt be kell vallani, hogy a mai irány a biblia terjesztése körében egészségesebb állapotról tesz tanúságot a magyar protestáns egyházban. A valláserkölcsi estélyek, az ifjúsági egyletek, a püspöki látogatások alatt tartott egyházi beszédek, a confirmatióra készülő ifju egyháztagokhoz szóló intelmek és a belmissziók: most mindég a bibliát ajánlják és mindez meg is fogja teremni áldásos gyümölcsét. Közerkölcsiséget s a kötelességteljesítés fogalmából eredő jellemfejlesztést, vallás nélkül képzelni lehetetlen, s ennek forrása csakis a hit, melynek a tiszta keresztyénségben más alapja nincsen, mint a szentírás. A Krisztus is az Írásból merítette válaszát az őt faggató kísértők, a farizeusi Írástudók megszégyenítésére; hányszor hivatkozott idvezítőnk a prófétákra, mondván: Meg van irva! Az irásra vagyunk utalva mi is, ha kísértetbe jutunk; nekünk is azt kell válaszolnunk, hogy »meg van irva« YeypoMrcai!! De ezt csak úgy tehetjük, ha ismerjük, ha tanuljuk, ha szeretjük a kijelentés szavait, és ha a lelkipásztorok minden alkalomkor arra igyekeznek, hogy híveikkel megismertessék annak tartalmát. Mert itt az a kérdés merül fel: ha vallástok a biblián alapszik, kezénél van-e minden protestáns embernek, minden protestáns családnak ez a fegyver, ez az istáp, ez a vigasztaló, hogy annak hasznát, vehesse? Ha nincs, akkor a mulasztás égbekiáltó bűn, mert aki a bibliát nem ismeri, az nem protestáns, akinek bibliája nincs, azt protestánsnak, jogosan, hitelvileg nevezni nem is lehet. Ti pásztorok, kik hivatva vagytok az Ur nyáját legeltetni s gyarapítani ugy lelki mint testi javakban, ne feledjétek ünnepélyes fogadalmatok fontosságát, hiszen ez életfeltétele egyházatok fenmaradásának. A szegénység, melyről annyi a panasz mostanában, gazdagságra, anyagi gazdagságra is változik ugy az egyházban, mint az egyénnél, ha azt, a mimost parlagon hever, szorgalmasan megmívéljük s bevetjük áldásteli maggal, mely százszorosan fizetni fog. Ha nem kivihető az, hogy mindenkinek meglegyen az egész biblia, legyen meg legalább az új testamentom minden háznál, vagy ha ez is nehéz lenne, egyes evangéliumot és az apostoli cselekedeteket csak megszerezheti minden keresztyén ember magának. Ha ez megtörténik, a jövő nemzedéket nem fogja többé azon szemrehányás érni, ami illetheti a jelent, a múltnak mulasztásai következtében. Nem fognak akkor aztán a magyar protestantizmuson a tudatlan rajongó szekták felburjánozni. Csak a beteg fának ágain található ily egészségtelen fajzat táplálékot, az egészséges fa ilyeneknek tápszert adni nem fog. Szokás szemére vetni a római egyház papjainak, hogy a sajtóban úgy, mint élő szóval, buzdítólag hatnak híveikre; tanuljunk tőlök buzgók lenni, mert buzgóság nélkül igazi vallásosság nem létezik. Az angol nép legjava hisz az isteni kijelentésben, s annak oktatásán intézi kötelességének teljesítését. Ily úton felemelkedett az angol nemzet azon magaslatra, a honnan 350 millió embernek intézi életsorsát. — 22 millió angol teszi ezt — egy maroknyi nép, alattvalóinak százmilliókra menő számához képest. A magyar népnek is fensőbbségi szerepet jelölt ki a gondviselés, ennek megfelelni önfentartási feladata; ezt megtartani nem lesz nehéz, ha nemzeti életét, a kötelességteljesítést, tiszta valláserkölcsi keretbe, a keresztyénség alapjára, a bibliára alapítja. Jövendője s üdvössége csak ezen alapulhat. Fontolja ezt meg mindenki, aki népét, aki magyar hazáját szereti s óhajtja, hogy az virágozzék mindenha.