Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-07-21 / 33. szám

s jelesen Deák Ferencz által is meggyőzetni és a törvényhozás azért hozta meg jelen alakjában azon törvényt. — amit pozitiv tényként merek állítani s hivatkozni mindazokra, kik e törvényhozásban részt vettek — mert ebben látta biztosítva a családok békéjét, s ebben látta alapját, hogy az állam egyenlő mértékkel mérjen minden felekezetnek, ne adjon előnyt egyiknek sem a másik fölött. Ez is egy lépés volt a történeti jogfejlődésben, mert amire ma is történt hivatkozás, az 1790-iki törvény már lehetővé tette egy meghatározott esetre nézve, hogy a vegyes házasságból származott minden gyermek ne neveltessék, ne kereszteltessék katholikusnak, s megengedte a protestáns apának, hogy fiu gyermeke »possit sequi« az ő vallását. Ezután következett, mint az elmaradhatatlan fejlődési lépcső, az 1868-iki törvénycikk. Mert a szülők megegyezésére bízni e kérdés eldöntését, a tapasztalás legalább, amint egy század előtt volt, s a helyzet azóla alig változott — megtanította az országot, megtanította mind az egyik, mind a másik felekezetet, hogy annak csak azon következései lehetnének, melyek voltak az 1791 diki törvénycikk ama meghatározásának, mely míg egyfelől határozottan rendelkezett a vegyes házasságban élő katholikus férj mindkét nemű gyermekeiről, addig a református és evangélikus atyának csak fiúgyermekeiről tartotta szükségesnek, vagy lehetőnek az akkori viszonyok közt csakis megengedőleg, permissive rendelkezni, midőn ezzel tág kaput nyitott a reversalisoknak és mindazoknak a pressióknak és illetéktelen beavatkozásoknak — mert illetéktelen beavatkozásnak kell nevezni a családi életben és annak kiható tényleges következményeiben mindazt, ami magának a hivő egyénnek (a férj vagy feleségnek) lelkiismeretével való érintkezésen túlmegy. Érveltek akkor — és érvelnek ma is a 12 §. rendelkezése ellen azzal is, hogy a gyermekeknek két különböző vallásban nevelése viszályt és szakadást okoz a családban. Én ellenkező nézetben voltam és vagyok. A vegyes házasságban élés épen a vallási türelem — e nemes keresztyén erény — egyik hathatós iskolája. Magok a szülők két különböző valláson vannak; kívánatos, hogy ha magok egy vallásban egyesülni — egyiknek áttérése által — nem tudnak, lássák gyermekeik, hogy mind a két vallás jó vallás s idvességre vezethet a szeretet által. Hát az életben, a világban nem élünk-e barátságban, szeretetben, más felekezetűekkel is, vallási türelmetlenség nélkül? S csak a családba vigvük-e bele a türelmetlenséget azzal, hogy onnan egyik szülő vallását kizárjuk? Mily helyzetet teremlünk különösén az anya és hajadon leánya közt, ha az anya saját templomába nem viheti serdülő leányát? Szivem vérzik e gondolatra! Ily gondolatok is egyengették a törvény 12. §-ának szövegezéséhez az utat. S ez is volt, méltóságos főrendek, az egyik ok, melyért az 1868. törvénycikk ezen meghatározását vette be a törvényhozás a ma is érvényben álló törvénybe. És b. Eötvös József nem is érte meg azt az időt, pedig még négy évet élt ezután, hogy a t.-cikk rendelkezése valami meghallható zajt vagy észrevehető visszatetszést keltett volna az országban. Mindenki megnyugodott a törvényben, s mint tegnap a vallás és közoktatásügyi miniszter ur említette, hogy a törvény életbe lépte után a megboldogult primás, Simor János ő eminencziája körrendeletében, a törvény iránti tisztelet épen ugy meg volt országszerte, mindaddig, míg többes több sérelmek vagy áthágások, a mint nevezni tetszik, fel nem költötték a kormány figyelmét. Vájjon, méltós. főrendek, szükséges-e még ez előzmények s a történlek után, szükséges-e még az 1891. februári miniszteri rendeletről szólni, miután némelyek, nem annyira e házban, mint általában a nyilvánosságban ama véleményben látszanak lenni, mintha ezen rendelet a legutóbbi képviselőházi határozatok és nyilatkozatok által úgyszólván hallgatólag hatályon kívül helyeztetett volna és csak az váratnék, hogy az ünnepélyesen és nyíltan visszavonassék. Én nem vagyok e nézeten, mert azt hiszem, hogy e miniszteri rendelet nem vallott egyebet céljának és tényleg nem tett egyebet, mint az érvényben álló élő törvénynek végrehajtása iránt intézkedett. Mindaddig, míg az a törvény fennáll, kétségtelenül érvényben is van s mindaddig végrehajtásáról igy, vagy amúgy intézkedni kell. Hogy vájjon ez a miniszteri rendelet minden részében célszerű, vagy múlhatatlan volt-e s érdemes volt-e előidézni, hogy oly nagy zajt s mondhatnám zavart és lelkiismereti kételyeket támaszszon, nem tudom; de kettőről meg vagyok győződve. Először arról, hogy a rendelet törvényes s a miniszter ur törvényes jogát és kötelességét ezen törvény záradéka szerint tul nem lépte. S ha nem lettem volna meggyőződve arról, hogy a rendelet szükséges, meg kellett volna győződnöm tegnap, amidőn Scblauch Lőrincz nagyváradi püspök ő excellenciája a következő nyilatkozatot tette: »Keresztség egy van és ez katholikus. És ha egyszer valaki meg van keresztelve« — azt hiszem, saját szavait idézem — »bárki által, vagy bármely felekezetben, e megkeresztelés folytán az illető a római katholikus egyház jogkörébe lép!« Hogy keresztség egy van, azt én is tudom, hiszen Pál apostol az ephesusbeliekhez irt levelé-