Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-07-14 / 32. szám

roham. Kíváncsian is várta e napot mindenki. Különösen Szent László ünnepe óta, melynek szép, ékes lefolyása körülbelől sejtette a történendőket. Aztán meg a lapok se hallgattak. Nem volt nap, hogy ne hoztak volna egy vagy más hirt a nagy napról. Sikerült is így nagy tömeget gyűjteni a főrendiházba. A karzatok csaknem roskadoztak a római nép, e szép tógás faj alatt, kik eljöttek, Italiát keresve, hónukat, lelkökben egy jobb kor reményével, midőn a szent ős hit szab törvényt s az ész átkos temploma súlyos vasrudakat és zárt kap. Ott szorongtak velők együtt és velők szemben nagy csoportban a nők is, nem tudva, hogy mint tiszteljék a tógásokat: óh mert nincs rajtuk semmi halandó, hangjuk mennyei hang s valamennyi mennyei felség ! A képviselőket is nagy számmal átcsalta a kíváncsiság. Ott voltak: Irányi Dániel, gr. Károlyi István, Horváth Gyula, Ábrányi Kornél, Kovács Albert (kinek arcjátékát a vita egyes fázisaiban érdemes lett volna megörökíteni), Hock János, Berger Ignácz, Vajai István stb. A főrendek is igyekeztek lehető impozáns számban megjelenni. Meg is jelent 20 kath. püspök s összesen vagy ötven világi főrend, nagyobbára katholikusok. Protestánsok kevesen jelentek meg. Püspökeink közül Papp Gábor, Szász Károly és Zelenka Pál voltak ott s másnapra érkezett Kun Bertalan. A főgondnokok, az egy Szontágh Pál kivételével, mind hiányoztak; annál jobban esett ott látnunk gróf Degenfeld József, báró Vay Béla s Beöthy Zsigmond gondnokainkat, reformált egyházunk e lelkes és rendíthetetlen hűségű oszlopait. Nem is ijedtünk mi meg csekély számú képviseletünk miatt. Büszkébben néztünk mi ezekre a kevesekre ott, mint pápista szomszédaink a sokakra. Hisz mindig kevesen voltunk mi, és mégis élünk s hittel is tartjuk fel kezeinket az égre, hogy élünk is örökké. A miniszterek, Wekerle és Fejérváry kivételével, mind ott voltak. Szilágyi Dezső pláne egy nagy fekete paktáskát is magával hozott, a mi Zichy Nándort és a püspök urakat láthatólag igen kínosan érintette. Ilyen volt a Ház képe, midőn Szlávy József alelnök d. e. 11 órakor a várva várt gyűlést megnyitotta. Jelentéseit megtévén, az egyik jegyző kezdett beszélni valamit, de akire senki sem figyelt. Nem jegyzőt, mást keres itt most minden szem ; Magyarország hercegprímását, aki ott ül bibor palástjával a legszélső jobboldal első padjában. Csak hárman ülnek egymás mellett, mint egy kis szent család. Középen Zalka, összehúzott szemöldökével, vastag biborcsós orrával s szúrós szemével, mint egy zord papa; jobbján Császka, komoly, szelid, aggódó tekintetével, mint egy jó mama; a balján ő, a nap leendő hőse, remegő szívvel, kipirult arccal, mint egy 16 éves kis leány. Ugy szerettünk igazán rá nézni; kedves szeme igazán olyan igéző, édes mosolya igazán olyan elragadó, egész lénye igazán olyan megnyerő. Milyen lehet majd, ha megszólal, ha nemcsak szeme, de ajka, szive s lelke is beszél. Igazán jobban vártuk mi e pillanatot, mint ő maga, ki jegyzeteit olyan szerényen nézegette. Várakozásunkban alig hallottuk meg a jegyző szavát, a mint mély tisztelettel mondta: »Magyarország hercegprímása.* E szavakra Magyarország hercegprímása egy pillanat alatt felállott. Minden szem rajta pihent, és úgy figyelt, mint tengerész, mikor vihart vár. Meglátszott, hogy el is van fogódva. Halkan s egész csendesen beszélt, mint mikor »permeteg perg lengő liliomra, vagy szőke bárányfelhő mond imát«. Majd lelkével erősödött a hangja is. Az 1868. törvényre, a vallási jogegyenlőségre és viszonosságra, a protestánsoknak évszázadokon át nyilvánított óhajára és kánonjaira, az osztó igazságra s a valódi liberalizmusra, bár töredezve, de már érezhető nyomatékkal hivatkozott s majd mikor hazánk függetlenségét declarálta s mikor erre felzudult az első tetszésriadal: ettől kezdve egészen megváltozott, hangja csengővé lett, tartása büszke, egyenes, mint Magyarország hercegprímásához illik akkor, midőn azt hirdeti, hogy ők hit és erkölcs dolgában egyedül Rómától függenek s Róma ezen illetékességét ők ép oly joggal (!) ismerik el, a mint ez biztosítva van a protestánsok részére az 1790—91. évi XXVI. t.-cikk 4-dik szakaszában. E suba alól. melyet ő eminenciája csak a magyar főrendiházban vehetett fel oly könnyen és zajos helyeslések közt, bátran és ügyesen deciarái aztán két »igazságot« : hogy >amit a római szent szék hit és erkölcs dolgában impossibilisnek jelent ki, azt a politikai törvényhozás és kormány possibilisnek nem jelentheti ki* ; s van bátorsága ő eminenciájának ezen alaptétele igazolásául a haza bölcsének eme szavaira hivatkozni: »e dogma vallási részéről nekünk itt (a politikai törvényhozásban) sem értekezni, sem határozni nem feladatunk. A dogmákat minden vallás maga szabja meg a maga híveinek, a hivek higyjék meggyőződésük szerint, az államnak csak a politikai részszel lehet dolga«; vagyis a haza bölcsének ép ezen szavaira, ahol a dogma vallási és politikai része közt húzza meg a határvonalat s mig amazt az egyházra bízza, addig emezt világosan az állam dolgának declarálja. Van batorsága ő eminenciájának a haza bölcsének e nyilatkozatában látni megjelölve azon határvonalat, mely a politikai érdekeket a vallásiaktól elválasztja s kijelenteni nagy fennen, hogy »aki átlépi e határvonalat, a lelki szabadság szentélyébe tör, a vallási és az ezzel kapcsolatos polgári békét zavarja föl«. Mely nagyszerű okoskodás mély hatásától elragadtatva, van bátorsága ő eminenciájának folytatólag előhozakodni azzal a százszor hirdetett, de ezerszer megcáfolt »igazságukkal« is, »hogy más a politikának az exigentiák szerint fejlődő, alakuló tudománya és más a vallásnak örökre megállapított és semmi körülmények között nem változó (!) hitelvi rendszere, a mely felsőbb, mert lelki természetű lévén, belső igazságának erejénél fogva a vele ellentétes intézkedéseknek, törvényeknek alá nem rendelhetőEz is ellenmondás nélkül hagyatván, ő eminenciája elég vakmerő, persze állásának kitűnősége érzetében meg is fenyegetni az ellenkező nézetűeket mondván : »ezen elvnek megdönthetetlenségét véres betűkkel irták a nemzetek történelmének lapjaira azon államférfiak vagy törvényhozók, kik azt figyelembe venni nem akarták vagy arról megfeledkeztek.« Felhevülésében ő eminenciája észre se vette, hogy a haza bölcsének idézett szavaiban bölcsen meghúzott határvonalat, annak téves magyarázata által ő maga lépi át s ő maga tör be a lelkiismereti szabadság szentélyébe s ő maga zavarja fel a vallási s ezzel kapcsolatos polgári békét, melyet oly igaz hűséggel, oly nyilt őszinteséggel, oly békés szeretettel igyekezett megoltalmazni. Mert voltaképen, alapjában véve a dolgot, miről van itt szó ? Korántsem arról, amit Ő eminenciája övéivel oly szépen elhitet, »hogy alkotmányos intézményeinkben sarkalló azon jog forog itt kérdésben, a melyet törvényeink a vallás és lelkiismeret szabadságának a bevett vallásfelekezetek számára biztosítottakezt a kérdést, meg a többit is csak oly szemüveg mutathatja, mely a protestantizmust jó lelkiismerettel húzza egy kaptafára a katholicizmussal, ennek világos előnyére: nem erről, hanem arról van itt szó és semmi másról, hogy adjuk meg az egyháznak, a mi az egyházé s az államnak is, a mi az államé s jogosulatlan s képtelen igényeket pedig ne tápláljunk. Nincs, és nem akad Magyarországon egy ember se, ki a