Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-07-14 / 32. szám

míg a gondolat az agynak egy működése. Az emelkedés már itt nem tagadható, ha pedig rendszerét tovább vizsgáljuk, látni fogjuk, hogy van rendszerében valami, ami meg nem fogható és mégis létező, t. i. az erő. Szerinte a lélek is a végtelen számú atomok erőbeli tulajdonságának eredője vagy összetevője. Tehát létező, de csak mint az anyagnak járuléka. Tegyünk most még egy lépést Schopenhauer és Hartmann felé, kiket pessimistáknak mondanak ugyan, de tanaik és a materializmus között lényegében különbség nincs, hanem az csak fokozati eltérés, mely azután ama sajátosságnak is oka, honnét külön nevöket nyerték. Ha Schopenhauer felé közeledünk, egy hang üti meg fülünket, mely szinte hihetetlen, hogy az ő ajkáról jön? »Ép oly kevéssé lehet következtetnem, hogy mert a szerves élet véget ért, az azt működtető erő is semmivé lett volna; ép oly kevéssé, mint az álló rokkából nem következtethetni a fonó halálára.« Vagy egy más helyen így szól: »A halál és fölbomlás sok évezrede dacára, nem veszett el még semmi, az anyagnak még egy paránya sem, még kevésbbé ama belső lényegnek egy részecskéje, mely mint természet jelenik meg előttünk. E szerint vigan fölkiálthatunk: Idő, halál és pusztulás ellenére is mindnyájan együtt vagyunk Majd ismét a lehulló falevélnek ezt adja szájába: »Nem én vagyok többé! Hisz azok más levelek! Óh együgyű levél! Hova igyekszel? S honnan kerüljenek elő mások? Hol a semmi, melynek tátongó öblétől rettegsz? Ismerd meg csak tennen lényedet, azt, melyet a létei szomja eltölt; ismerd föl a fának belső titkos hajtó erejében, mely a levelek annyi nemzedékén keresztül egy és ugyanaz levén, érintetlenül marad levéstől és veszéstől egyaránt«. Az a titkos erő, melyre ő e három helyen is céloz; a tudattalan akarat, nem a természeti erők többé, hanem egy azok felett álló, azokat is vezérlő ösztönszerű hatalom. íme e szavak — melyekről nem régen azt gondoltam, hogy az igazságot tárják fel előttem — és amelyek talán másokat is azzal kecsegtetnek, fokozatos fejlődésükben ügy jelennek meg előttem Büchner mondásaival együtt, mint annak léptei, kit ismeretlen titkos erő vonz, melyet meg nem ismerve, csak felé tart, de a hozzá vezető ösvényt eltéveszti. Távol legyen tőlem minden gűny, mert hiszen én sokkal kisebb vagyok annál, hogy ezeket a tudósokat gúnyolhassam, de találóan hasonlíthatom őket az alvajárókhoz, kiket tudtuk és akaratukon kívül egy erő a háztetőre csal. Azt hiszik és hirdetik, hogy a mindenség magyarázatánál el tudnak lenni Isten nélkül. Büchner egy csillagászt szólaltat meg, ki a mindenséget átkutatta — mondása szerint — de Istent nem találta; és mégis ő már felveszi az erőt, mint a változás okát. Schopenhauer még tovább megy, ő már az erők fölött érzi a tudattalan akarat vezetését, mint az alvajáró, önkénytelen tovahalad a titkos lény felé, de tőle mégis távol marad, mert ha e mindenütt jelen való, soha el nem enyésző, ösztönszerű kényszert látja is, lényegét nem ismeri, lelki szemei nem látják. Honnét származtassam ez öntudatlan haladást, tárgyinak vagy alanyinak mondjam-e az eredményt? Ugy tűnik föl nékem, hogy az ész alkotása oda vezette Schopenhauert, hol csak szemeit kellett volna a magasba emelni és látni. De mily különös, ha ezt teszi is, körülötte nincsen fény, melynek világánál ismerhessen. A fényt azonban nem a szemek adják, azt rajtunk kivül álló okozza; a lelki szemek látására a fény Istentől jön, és így az eredmény nem tárgyilagos, hanem nagyon is alanyi. Ha valahol éreztem, hogy az emberben lakik egy titkos sejtelemszerű vágy a halhatatlanság és a természetfölötti után, a gondolkodásban gyökerezőnek e materialisták mutatták azt. Ők igazolták legszembetűnőbben, hogy az érzelem szava a milyenségre vonatkozólag elfojtható, de gondolkodásunk úgy van alkotva, hogy a mindenséget nem tudjuk megfejteni egy oly erő nélkül, mely felette áll a közönséges változtatónak, és viszont az embert sem értjük meg, a fenmaradás valamiféle felvétele nélkül. De itt láttam azt is, hogy mint lehet nyilt szemekkel nem látni, a kezünkben levőt nem találni. Láttam, hogy minderre csak az képesíthet, kinek működését, Schopenhauer a tudattalan akaraténak gondolta. Azon biztos megnyugvással mehetek tovább a pozitivistákhoz, hogy az alapot itt is megtaláltam, de magára hagyatva csak a lehetőségnél maradt. És ezzel nincs többé mitől félnem, mert a pozitivisták mesterüket, Comte-t túlhaladva maguk tanítják, hogy: »A határtalan tenger látásánál, a mindenség gondolatánál valami végtelen vonzódás belemeríti a lelket a nagyszerűbe és szépbe. .. Csakhogy ami a pozitív határon túl van, akár anyagilag, akár szellemileg .... az az emberi szellemnek hozzáférhetetlen... I De a hozzáférhetlen nem azt teszi, hogy semmi vagy nem 'iJétező. . . . Egy óceán az, mely partjainkat csapdossa és nékünk nincs hozzá való vitorlánk«. Nem ugyanazt mondja-e Renouvier: »Mindenütt látjuk magunk körül, hogy az emberek szükségét érzik annak, hogy valamivel többet higyjenek. valljanak, mint amit a bonckés és a chemia, az asztronómia és phizika előttük feltárnak. Én érzem, hogy ez csakugyan így van, eddig csak éreztem, hogy a halhatatlanság alapja szüksépkép létező, de most e részben végrehajtott vizsgálódásaim folytán valóban a gondolkodásban gyökerezőnek ismertem azt meg és ez hitemnek a legszilárdabb bástyáját képezi, mert ez biztosít arról, hogy hullámozzék bár a tudomány e meggyőződésem ellen; időszerű változásai ragadják ki kezeimből a bizonyítékokat mind, tudatomban akkor is ott. él a gondolat, hogy ez csak egy hullámgyürű a maga útján, mely ha parthoz ér — ép úgy mint Locke és Hume nézetei — hozza az én lelkemet és annak halhatatlanságát is. E hitemben bízva, nem kiáltok utána Voltair-rel a hullámon haladónak: »Ha hajótörést szenvedve egy gyarló deszkaszálra menekültem, ne kiáltsad utánam: nyomorult, miért küzdesz, még száz mértföldre a part! mert akkor kétségbe esve fogok alámerülni; engedj remélnem és küzdenem!« Sőt én mondhatom néki: Nézd e deszkaszálat, a hullám hullámra jőve eltemeti, de az újra felszínre jön, s míg a tenger árja rajta keresztül-kasul jár, önmaga hajtja a part felé! (Folyt, köv.) Vásárhelyi József. BELFÖLD, Főrendiházi viták. Első nap. 1892. julius 4. »Arma virumque cano«, fegyverről és hősről énekelek; mert csakugyan fegyver volt az, még pedig hatalmas fegyver, mely legközelebb a magyar főrendiházban elcsattant, egy országot ejtve ámulatba és csakugyan hős volt az, még pedig merész viador, ki a magyar állam és a protestantizmus ellen olyan bátor rohamot rendezett, kinek neve azóta »egész Magyarországot beragyogja s ott van minden kis parányon, palotákban, viskókban, mint a napsugár*. Ilyen fegyver és ilyen hős bizony méltók az éneklésre! Julius 4-ikére volt tervezve a csattanás s a bátor 6é