Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-07-14 / 32. szám

egész emberi nemre vonatkozik, mely mint nem szintén halhatatlan. Ezzel az embernek helye a mindenségben ki van jelölve és bár én a halhatatlanságnak ezt az alakját nem fogadnám el, de tételemet, melyet e fejezet elejére bebizonyítandóul felírtam, még mindig igazolva látom, mert az embert és annak helyzetét a mindenségben Fichte sem tudta másként megfejteni, csak egy oly elem felvételével, mely a halál hatalmát nem rettegi. És a szigorú logika mellett maradva nem mondhatja senki, hogy itt a halhatatlanság volna megsemmisítve, hanem csak annyit mondhatunk, hogy a milyenség változott, az egyénre tekintve az öntudatosból lett öntudatlan; az emberi nemre tekintve pedig e mostani küzdelmes lét lett örök. Ha Fichte az abszolút ént nem vette volna is fel az emberbe, mint egy tényezőt, még akkor is azt kellene mondanom, hogy a halhatatlanságnak csak milyensége változott, mert az emberi nemnek léte, mint az abszolútnak öntevése és önkorlátozása, ép oly örök volna mint a mindenségé, vagy épen magáé az abszolúté. És ép úgy mint a biblikusok a zsidóságnak a nemzet öröklétűségére vonatkozó reményét a halhatatlansági hit csirájának tekintik, úgy én is Fichtének ezen felfogását e hit alantasabb fokának tekinthetném, de erre szükség nincs, mert elég világosan szól az emberben lévő abszolút énről, mely a halál hatalmán felül áll, még az egyénben is. Mint Fichte rendszere Kantéból nőtt ki és lett ideálizmussá, úgy az övéből állottak elő Sehelling és Hegelé A különbség azonban ezen rendszerekben nem oly természetű, mint volt az Fichte és Kant között. Fichtének célja már egészen más, mint Kanté volt, amaz a tudalmat, emez a gondolkozást vizsgálta és így nem csoda, ha az eredmény is egészen más természetű, a meglevő nagy hasonlóság mellett is. Sehelling és Hegel azonban egy ugyanazon célra törekesznek F'ichtével, a különbség csak abban van, hogy az abszolút énnek oly mereven elszakított kétféle munkásságát szorosabb egységbe hozni törekszenek, közeledve Spinozához és egyszersmind a külvilágnak nagyobb realitást igyekeznek tulajdonítani, ezért tanítja Sehelling, hogy: »A természet a látható szellem; a szellem a láthatlan természet*, vagyis Lewes szerint Schellingnél az abszolút énnek a külvilág már nem önkorlátozása, hanem egyik nyilvánulási módja. A természet egyes tárgyai pedig nem egyebek, mint az abszolútnak sikertelen törekvései arra, hogy önmagát szemlélje. Az emberek lelkei, miután fel tudnak emelkedni az abszolúthoz, nem egyebek : »mint a sok egyedben levő szemek, melyekkel a végtelen világszellem önnön magát szemléli®. »Az öntudat pedig az Én objektivitása.« Bár Hégel rendszere korántsem mondható egynek Schellingével, de e pontban, az emberről való felfogásában teljesen egyező emezzel, mindkettőben a szigorúan keresztülvitt pantheizmus dönt az emberi lélek mibenléte fölött, épen azért ezt legyen szabad mellőznöm és e két utóbbiról együttesen azt az ededményt mondanom, hogy miután itt a pantheismus kirívóbb, mint Fichténél, az ember mint egyednek (de azért öntudatlan) halhatatlanságát ezek a rendszerek világosabban elárulják, tanítván, hogy az emberben az elme és a test az abszolútnak két öröklétű tünetkezési alakja, de nem veszendő. A halál nem megsemmisülés, hanem visszatérés. És most, miután a két kritikus kör is befejezve áll előttem, bár a célul kitűzött kérdés igenlő megoldást nyert, mégis lelkemben egy hang szólal meg, mely feleletet kiván. Ez az önként emelkedő hang pedig az érzelemé, mely nem tud megnyugodni sem a kiindulás elején feltárt, sem a befejezés végén felmutatott halhatatlanság milyenségével. Des-Cartes és társainál az istenségtől való merev elszigeteltség, Fichte-Schelling és Hégelnél pedig a merev pantheizmus követeli azt a milyenségi formát, melybe megnyugodni nem tudunk. Vájjon véglegesek-e ezek a rendszerek ? Én nem hiszem, sőt erősen él bennem az a meggyőződés, hogy az eddig megemlített rendszerek mind, egy nagy hibában szenvednek, rendszerük hallgatólagos petitio principiit tartalmaz és pedig a következőt: A rendszerek a mindenséget akarják megmagyarázni, hogy ezt tehessék, felveszik az abszolútot, vagy az Istent, de azután tovább menve, mintha célt tévesztenének, az abszolútot értelmezik a mindenségből, amelynek tulajdonképen megfejtésére indultak. Én azt hiszem, hogy ha egyszer a philosophia eljut oda, hogy ezt az ugrást nem követi el, hanem az abszolútot megismeri, mint első feltételt az ismeretlen világmindenség megértésére: akkor a philosophus nem fog Des-Cartes módjára túlságos transcendenciát vagy Hégel eljárása szerint felette nagy immanenciát hirdetni, hanem az egyedül megfelelő theizmust, de ekkor aztán a halhatatlanság milyensége sem lesz egyrészről az istenségtől mereven elszigetelt vagy a pantheizmus alapján öntudatlan lét; de mind ez a jövőé. Hogy mikor következik el, annak megmondása nem áll hatalmunkban. Mondhatná azonban valaki, hogy honnét ismerje hát meg a bölcsész az abszolútot, ha nem a világból? Ugy van! Én is azt mondom, hogy a világból, de nem annak egészéből, hanem csak a maga kis világából és a történelemből. Ha e két régiót a maga egészében figyélmesen vizsgálja, reá fog jönni, hogy az a megvetett érzelem, melyről a tudomány oly kicsinylőleg szól, mind a törté nelemben (a legáltalánosabban fogva fel), mind az ő saját kis világában mily fontos tényező; meg fogja látni, hogy csak ez képes felmutatni egyes vonásokat a milyenségre nézve, melyek a kielégítő eredményhez vezetnek. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy egyes tényeket az érzelem világánál vizsgáljon, de mint az életnek egyik jelenségét vegye be a számításba, mert hiszen ez is meglevő alkotó része a léleknek és így bizonyára céljának is kell lenni, és ha kihagyjuk, a vizsgálódás hiányos. A materialisták és pozitivisták. Nem tagadhatom el, hogy bizonyos szorongással lépek e körnek rejtekébe, a halált csak átmenetnek nézve eddig, most a megsemmisülés gondolata annál borzasztóbbnak tűnik föl a maga képzelhetlen, megvilágosíthatlan határozatlanságával. Mintha a halhatatlansággal együtt minden reményemet vágyaimat, semmisítenék meg azok, kik csak lelkemnek megtagadására sietnek. És megvallom, nem is tudok képzelni olyan embert, ki foglalkozva ezzel a gondolattal, egyszer vagy máskor csiráját ne melengetné e hitnek. És miért lehet ez? Megvallom, volt idő, midőn én is kezembe véve Büchner »ErŐ és anyag* cimü művét és Schopenhauer egyik munkáját, bennük a pozitív igazságot véltem feltalálhatónak, de nem soká tartott e csalódás, csakhamar reá akadtam egy körülményre, mely eszközölte aztán egész ellenkező meggyőződésemet, úgy, hogy azt mondhatom, miszerint a materializmus lehetetlenségét egy munka sem bizonyította előttem hatalmasabban, mint épen maguk a materialisták. Bárki olvassa el részrehajlatlanul ezen műveket, a következőket el kell neki ismerni: Vogt szerint a gondolat az az agyra nézve, ami az epe a májra nézve, ez a lehető legmerevebb tagadása a léleknek; de ne veszítsük el türelmünket, szálljunk át a fentebb említett Büchnerhez, ott már azt olvashatjuk, hogy ez a felvétel nagyon szerencsétlen, mert az epe megmérhető anyag és olyan, melyet a test már eltávolít,