Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-07-14 / 32. szám

szenvedésnél azonban ezt a milyenséget nem kutatta, jól lehet a származott tulajdonságoknál már ő is látta, hogy az elszenvedésnél is érvényesülhet az alany képessége, ugyanis azokról ő azt tanította, hogy bár a külvilág hatásai, de módosítva vannak az elfogadó által és ép ezért nem hü képei a tárgyaknak. Midőn ezen alaptévedésre reá mutattam, egyszersmind a körülményekhez mérten megjelöltem Kant kiindulási pontját is. Kant az ismeretben három részt külön böztet meg, úgymint: képzeteket, fogalmakat és a három egfelső észfogalmat. E részekhez képest a lélek ismerő működésében is három mozzanatot kellett megkülönböztetnie, de egyszersmind ezen működéseknél mindenütt meg kellett jelölni a cselekvési formákat is, melyeknek kíséretében megy végbe az ismeretszerzés minden mozzanata. Ilyen cselekvési módja az ismerő alanynak az első mozzanatnál a tér és az idő. Ezek közíil egyiket vagy mási kat minden érzetnek fel kell venni, hogy képzetté lehessen. Az ismerés második mozzanatát az értelem végzi, melynek cselekvése a Kant által felsorolt kategóriák szerint mehet végbe. A harmadik mozzanatot az ész végzi, cselekvésének milyensége: feltétlenül egyesítő, az általa létrehozott egység pedig a lélek és világ, mint összfogalmak, a kettő egyesítése pedig Isten fogalmában történik. íme, midőn a fentebb elkövetett hiba kijavításához értünk, a lélek újra megjelent előttünk és bár Kant a tiszta ész bírálatában kimutatja, hogy a lélekről az értelem, vagyis az ismerő tehetség második része által semmit meg nem tudhatunk, mivel ez a harmadik mozzanatban jelenik csak meg és így az értelem határán túl van : mégis elég megnyugtatólag utal annak meglétére az által, hogy az okviszonyt is az értelem működésének nélkülözhetetlen milyenségéül mondja. Ezzel reá mutat arra, hogy valamint az érzetek végső okául fel kell tennünk a külvilágot, úgy a lelki tünemények alapjául a lelket és így amily bizonyosságunk van a külvilág létezéséről, ép oly ingathatlan lehet hitünk a lélek meglétéről isv A kriticizmus is igazolta tehát azt, hogy a lélek fel- 1 vétele a mindenség magyarázatában nélkülözhetetlen, sőt a halhatatlanságot is szépen bebizonyítja Kant. E bizonyí- ? tásában vezéreszméje ez: miután a lélek észfogalom, azaz olyan, aminek lenni kell, az értelem előtt milyenségét el nem árulja, de ha volna egy olyan tere az embernek, ahol az volna a fontos, aminek lenni kell és nem az, ami van, ott igazolni lehetne ezen észfogalom milyenségét. Ilyen mezeje pedig van az embernek és ez az erkölcsiség. Az erkölcsnek czélja a legfőbb jó, ezt pedig itt a földön elérni nem lehet, tehát kell lenni egy más létnek is. Ilyenforma bizonyítás után mondhatja Kant, hogy bár a halhatatlanságról az értelem nem tudhat meg semmit, mégis arról nem feltevéssel birunk, hanem észhittel. Ezzel a gondolkodom-szónak jelentése megfejtve, de egyszersmind a lélek létele is igazolva van, sőt annál több, mert itt még a halhatatlanság is szükségesnek van feltüntetve a mindenség magyarázatában. A »tudom« mibenlétének vizsgálata. A kriticizmus második szaka. A Des-Cartes vizsgálódásainak alapul szolgáló mondat egyik ismeretlene: a »gondolkodom«, a Kant-féle bölcseletben megoldást nyert. Ha azonban egy futó pillantást vetünk is Kant rendszerére, azonnal belátjuk, hogy azok az eredmények, melyekhez ő jutott, nem lehetnek a véglegesek, mert ő csak az egyik ismeretlent küszöbölte ki, míg a másik megfejtését ő maga sem kiséri ette meg, de mint elutasíthatlan bizonyítékot használta. Igy hivatkozik pl. a tudalom elutasíthatlan szavára az előttünk ismeretlen világ (a numenon) felvételénél is. Jóllehet, hogy ha magát e tudalom keletkezését ép oly kritika alá veti, mint a gondolkozást, más eredményekhez jut, ez a lépés azonban a nagy német idealistáknak lett fen tartva, kik az ő általa vetett alapokon, de más cél elérésére indultak és így a kriticizmus második periódusát alkotják. Az első, ki a tudalom titkos műhelyébe lép: Fichte. Rendszerében a tudalom két tényezőre van szakítva, az egyik az »én-tudata másik az ehhez kapcsolódó külvilág tudata. E kettőnek egyesülése az öntudatban van és mivel az öntudatnak mindkettő egyenjogú része, azért hivatkozik reá oly bízvást Kant, de méginkább Des-Cartes. Ha azonban e két tényezőt külön-külön vizsgálódásunk tárgyává teszszük Fichte szellemében, észre kell vennünk, hogy az én-tudat és világ-tudat a gondolkodó alanynak cselekvése által jön létre. Az én-tudat úgy, hogy a gondolkodó alany cselekvőségét önmagára fordítja. A világtudatról ugyanezt kimutatni már nehezebb. De figyeljünk csak! Kant szerint is már mi volt az ismeretünkben megjelenő világ? Egy tünemény, melynek okozóját a gondolkodó alany önmagán kívül helyezte. Ez a kívülhelyezés azonban gondolkozási művelet, melyet az értelem hajt végre a benne levő okviszony kényszerítő szavára. Vagy más szóval, a külvilág tudata is az alany cselekvőségének szüleménye, és pedig miután a külvilág mindig úgy jelenik meg, mint az alanynak korláta, Fichte szerint a külvilág képzete nem más. mint az »én«-nek önmagát korlátozó cselekvése. Könnyű azonban belátni, hogy e rendszer a maga valóságában keresztülvive, egy nagy képtelenségre vezetett volna. Arra u. i., hogy a gondolkodó alanyon — tehát ő rá nézve Fichte Jánoson — kívül nincs senki és semmi más reális létező. Az ami rajta kívülinek látszik, mint külvilág, a maga zsibongó életével, vagy a természet összes színpompájával, mind csak a gondolkodó alanyban létezik, annak egy eltűnő cselekvése a maga korlátozására. E következmény Fichte lelkében is képtelenségnek tűnt fel, álomnak mutatván az egész világot, Hogy ez a képtelenség el legyen oszlatva, ezért felvette a tiszta ént, mint általános alanyt. Ez a tiszta én szól minden emberhez a kategorikus imperativusban, mely tehát a személyiségnek alapja, de nem maga az egyéniség. Az egyén fogalmához a dologiság képzete is tapad, a dologiság pedig az énnek önkorlátozó munkássága. Igy tehát az egyén, mint az abszolút énnek öntevése és önkorlátozása jelenik meg. De hiszen így az ember csak egy eltűnő mozzanat, mint Lewes kifejezi: »Az ember . . . Istennek képmása, csakis képmás, arra van rendelve, hogy eltűnjék és hogy eredeti forrásához visszatérjen. Csak az erkölcsi élet halhatatlan, jótetteinkben tovább élünk, de mint egyének megsemmisülünk.* Lewes ezen nyilatkozata egészen ellentétben látszik lenni Thót Ferencz ezen szavaival: »A gyakorlati én munkássága abban áll, . . . hogy a valódi világon túl menve, egy uj eszményi világ megvalósításán dolgozzék. De ezen törekvéshez mindig végesség van tapadva; az én folytonosan akadályozva érzi magát; a nem én újra meg újra közbe lép ...; örökösen törekednünk kell a végtelen elérésére, de soha sem tehetjük azt, épen ezen törekvés és nem tehetés mutatja örök létre való rendeltetésünket*. E kétféle felfogás csak úgy egyeztethető, ha felteszszük Lewes-szel, hogy a kategorikus imperativusban levő tiszta én, mely alapját képezi az egyéniségnek, csakugyan Istenhez visszatérend és így bár az egyéni öntudat elvész is, de volt benne egy öröklétű tényező; Thót Ferencznek mondását pedig úgy értelmezzük, hogy az az