Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-07-14 / 32. szám

\ jelentkezni s a magasabb képesítést megszerezni. A tanárvizsgáló bizottság azonban járjon el kellő szigorral és csak a valódi tehetséges autodidaktot lássa el a képesítő oklevéllel, a tehetségtelen kapaszkodót pedig űzze vissza könyörtelenül. A magasabb képesítést szerzett tanítók pedig nyerjenek ennek megfelelően magasabb fizetést is, habárállásukban meg is maradnak: középiskolai címet, jelleget és fizetést kapjanak alacsonyabb állásukban s ez lesz a valódi előléptetés a tanító számára. »Pártoljuk a tehetségeket!* ez a jelszó tette nagygyá Franciaországot XIV. Lajos idejében, (lásd: Ballagi Aladár: Colbert, II. köt. 1. cikk), mennyivel inkább ráfér ez egy tertiár-műveltségü kis nemzetre, melynek összes ereje a szellemi tőkében, a tehetségekben áll. Keressétek föl őket és egyengessétek utait, nemhogy kőfallal zárjátok el, melyen az egyes küzdő ereje megtörik. Hány fényes tehetségű s legalább is középiskolára méltó tanítót ösmerünk, ki egész életén a lenyomatás keserűsége folytán elzüllik s évtizedekig tartó küzdelem után csakugyan odajut, hogy egy-egy ignorans középiskolai vagy tanítóképezdei tanár olympusi magasságról nézhet le rá. holott annak tehetsége teljében saruszíjját sem vala méltó megoldani. dr. b. j. TÁRCZI A halhatatlanság hite a mai kor tudományosságának ítélőszéke előtt. (Folytatás.) A »gondolkodom«-nak értelmezése. A kriticizmus első szaka. Locke a gondolkozást mint cselekvést kezdi vizsgálni és először is a cselekvés módját veszi tekintetbe. Ezen vizsgálódása közben azon eredményre jutott, hogy ezen cselekvésben két mozzanat van. Az elsőt nevezhetnénk szerzőnek, a másodikat rendezőnek. Az első esetben az elme hatásokat fogad be részint kívülről, a külső érzékek utján; részint saját működése illeti meg a belső érzék által. Ezek a külső érzékek által nyert elemek nem egyformák mindannyian, hanem különbözők: első rendűek és másodrendűek. A különbség közöttük nem az eredetben van, mert mindegyik a külvilág hatása folytán áll elő, hanem elfogadásukban van a különbség, u. i. az első rendűeken az elfogadó lélek nem változtat, tehát azok maguknak a tárgyaknak valódi tulajdonai, míg a másodlagosak a hatást az alany által módosítva tükrözik vissza, tehát származottak. Ezeket a tárgytól el vehetjük gondolatban és másra ruházhatjuk. E különbségtételre nagy szükségünk volt, mint a hogy az majd később ki fog tűnni. A cselekvés második módja a rendező tevékenység. Ekkor az alany az említett elemekből, melyekhez a kétféle érzék által jutott, összetevés, összehasonlítás és elvonás által uj képzeteket alkot, az u. n. módusok-, állagok- és viszonyokat, melyek közül az állag fogalma az elme cselekvőségének eredménye, de más kettő, különösen a viszonyok közül azok viszony, az a külvilágban is meglevő. Igy tehát az állagok vagy a substantiák az elme cselekvőségéből származnak az eredeti tulajdonságok összetevése által. Hogy léteznek ez állagok, arról kezeskednek az eredeti tulajdonságok, de hogy lényegük micsoda, test-e vagy szellem, azt nem tudhatjuk, mert ép úgy feltehetjük, hogy az Isten testeket ruházott fel gondolkodási képességgel, mint azt, hogy a szellem létezik. Ime, midőn Locke a cselekvés módját megfejti és vele a szerzett elemekben a cselekvés tárgyára is reá mutat, Des-Cartesnek szellemi substantiáját és vele együtt a halhatatlanság reményét is a levegőbe röpíti. Mert többé nem tudhatjuk, hogy a gondolkozással bíró állagok, mint az eredeti tulajdonságok hordozói is egyszersmind, testek-e vagy szellemek, csak annyit mondhatunk, hogy létezik valami, ami gondolkozik. Igen könnyű itt rámutatnom azon körülményre, hogy azt a homályba burkolt valamit, amelyet Locke meghagyott reménységünk alapjául, részint tévedése hagyta meg kezünk között, részint tévedése burkolta el szemeink elől. Mert mint fentebb is világosan kifejeztem, az állag létezését csak az eredeti tulajdonságok involválják, ha azokat nem tekintenők a tárgyak közvetlen tulajdonainak, megszűnnék az állag létének szüksége. Az eredeti tulajdonok meglétét azonban az okviszonynak olynemü felfogása támasztja, mintha az ok és okozati összefüggés a külvilágban is meg volna. Ha az eredeti tulajdonságokról ki lehetne mutatni, hogy azok ép ügy csak elmebeli változások, mint a származottak, akkor a tárgyi világnak elménken kivül való léte megszűnnék, hanem volna csak szellem, ennek változásai lennének a képzetek, mely a tárgyi világot helyettesítené és ha az oki viszonyt, mint az elmén kivül levőt még nem tépnők szét, lenne egy harmadik is, t. i. aki a képzeteket az elmében előidézi. Ezt az igazítást hajtotta végre Berkeley, ki reá mutatott arra, hogy az eredeti tulajdonságok nem a tárgyaktól nem választhatók el, hanem inkább a származottaktól, például szín néküli szilárdságot vagy kiterjedtséget senki sem tud képzelni. Ő még az oki viszonynak fentebbi felfogását meghagyta, de azt a képzeteket változtató Isten és a szellemre szorította. Tehát szerinte ez a három létezett: Isten, szellem és szellem változása (a külvilág). Az okviszony minden lehető módozatát pedig széttépte Hume azáltal, hogy azt csak megszokásból eredőnek tanította. És ezzel a Locke által meghagyott remény gyenge fonalát, Berkeley által teremtett szellemi világot a légbe röpítette. Ugylátszik, hogy itt zátonyra kerültünk, honnét széttekintve a távol ködében vész el régi reményeink fényes palotája. És mégis oly sajátságos, hogy e zátonyon maga, aki azt megteremtette, az sem tudott megmaradni, hanem mintha ez eredményt is bizonytalannak tartaná, lelép zátonya partjairól és a ködben látszó csalfa sugarakat szemléli: történetíróvá lesz. Miért nem marad meg börtöne falai között? Ne kérdezzük!... Elégedjünk meg azzal a gondolattal, hogy ama bizonytalan ködben mégis van valami, a miért érdemes küzdeni. A sensualizmus ezzel befejezte hivatását, de a kriticizmus első szaka még nem mondható befejezettnek. Hume skepticizmusának élő tiltakozásai lehettek a már akkor is élő pozitív tudományok. De hol lehet a hiba? Egészen bátran mondom, hogy Locke kiindulásában. Ő ugyanis a lélek működését az ismeretszerzés alatt ketté szakította, ismétlem azon cselekvést, melynek milyenségét akarta meghatározni, elszakította két részre, úgymint szenvedésre és tényleges cselekvésre. Itt azonban;

miután ő az előbb még együtt levőnek a milyenségét kereste, külön kellett volna megjelölnie a szenvedés milyenségét ép úgy, mint megjelölte a fogalom-alkotó működés milyenségét is, midőn azt összetevőnek, összehasonlítónak mondotta. A