Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-07-14 / 32. szám

böző, talán a paedagogiai tárgyakban fogósabb a polgári iskolai vizsga, gondolja a hozzá nem értő városi bölcs tanácsos, ki e szabályrendeletre rászavazott, tudtán kívül állítva ki magáról a szegénységi bizonyítványt. Dehogy, hisz az arány ott még ijesztőbb. A polgári paedagogiai vizsgára elég Gyertyánffynak egy vékony compilatuma s Kiss Áron neveléstörténete, mely alig kisujjnyi vastag; ellenben a középiskolánál nagyon megjárná az, aki vizsgára megy Wundt hires physiologiai lélektana, Mill inductiv és deductiv logikája s Reinhold vagy Lewes philosophia történetének alapos ösmerete nélkül, (melyhez még egy-két bölcsész alapvető munkáinak minuciosus ösmerete is megköveteltetik), paedagogiából meg épen ijesztő a Lubrich négy irgalmatlan vastag kötete s Browning és Herbert Spencer két műve. Évről-évre megujulnak azonban az alagúton túl a sohajok, hogy a tanítóképezdéknek voltaképen egyetemi (!) rangot kellene nyerniök, mert hisz növendékeik érettségi vizsgával vétetnek föl, mint az egyetemen; s csak azt felejtik el a jámbor óhajtók, hogy az ő intézetük maga számára termeli az alacsony színvonalú tanerőket, melyek még csak egy középiskolában sem állhatnák meg a sarat. Oly intézetektől tehát, melyek tantestülete még középiskolai képesítéssel és képzettséggel sem bir, mégis csak nagy vakmerőség józan észszel egyetemet emlegetni. Ahol, hogy valaki tanár lehessen, elég a saját intézetheti tanítói oklevél (vagy az sem, hanem csak egy kis miniszteri jó indulat!) nagy vakmerőség még csak középiskolai jellegről is álmodozni, nemhogy felsőbb címet is emlegetni. A tantestület egyes tagjai azonban, kik magasabb képesítést akartak nyerni, kénytelenek voltak vagy a középiskolai tanári vizsgát kiállani vagy a tudori oklevelet megszerezni, ami azonban csak őket emelte, de a tantestület színvonalát (amazok csekély száma folytán) nem emelhette. A baj azonban, melyről cikkemben szólani akarok, voltaképen az, hogy amint közoktatásunk egyes ágai között semmi szerves összefüggés nincs, hanem a három fokozat egymást nem támogatva, átmenet nélkül tátong, úgy a tanképesítés is el van szigetelve egymástól s egyikből a másikba átlépés vagy teljesen lehetetlen, vagy igen nehéz. Nehéz a magasabbról az alacsonyabbra átmenetet megszerezni, mert ez tisztán a minisztérium tetszésétől függ, hova minden egyes esetben folyamodni kell, lehetetlen az alacsonyabbról a magasabbra átlépés, mert ott érc-szabályzatok képeznek átbághatlan falat. Világosabban szólva: az egyetemet végzett s vizsgázott vagy tudori diplomát szerzett tanárjelöltnek a minisztériumhoz és tanfelügyelőhöz kell folyamodnia, hogy tanítóképesítő vizsgát tehessen s csak ha az ösmert magas tudományos képzettségű tanfelügyelőnek s a minisztériumban bennülő elemi iskolai referensnek aggályai legyőzettek arra nézve, hogy a jelölt nagy ügygyel-bajjal talán képes lesz magának az elemi vagy polgári iskolai tananyag ösmeretét megszerezni, adatik meg neki az engedély arra, hogy előállhat a vizsgára. Megfordítva azonban még nagyobb a baj: a tanítóképezdét végezett s mondjuk már okleveles polgári iskolai tanító hiába folyamodik a minisztériumhoz, meg fűhözfához, ha akár térdencsúszva megy is föl a királyig: ott van a tanári vizsga szabályzat, mely szerint tanári vizsgára csak egyetemet végzett egyénnek engedtetik meg a jelentkezés, melyhez ujabban a minisztérium azt a szigorítást csatolta, hogy az egyetemi évekből is csak a bölcsészeti karon eltöltött éveket számítja be, a többi pedig a jó indulattól függ. S miután a tanítóképezde nem egyetemvégzett növendékei nem bocsáttatnak vizsgára, még akkor sem, ha esetleg a minisztérium meg is engedné a vizsga letételét, mert a tanárvizsgáló bizottság elnökét az ország törvénye köti s ezt a minisztérium esetleg ignorálhatja, (nem lenne első eset), de a tanárvizsgáló bizottság nem. Ez áthághatlan chinai falak lerombolása volna a modern, szabadelvű tanügyi politikának egyik fő feladata. Semmi törvényes gátat nem szabadna állítani a valódi tehetség elé, ha birja, küzdje ki magát, a lehetőséget meg kell adni neki. Ne legyen kizárva az az eset, hogy egy alacsony sorsú néptanító, kibe esetleg lángtehetség jutott mostoha sorsa mellé, végül egyetemi cathedrára juthasson, mert arra való tehetsége van. Jelenleg ez nálunk abszolút lehetetlen, mert a megfelelő képesítést nem nyerheti el. Mit ér a legfényesebb tehetség, ha a sors annak idejében az anyagi nyomor nyűgével homlokára nyomta a szegény embernek a bélyeget: »te elemi tanító lehetsz, de semmi más!« A tisztviselői fizetések rendezésével sokszor felmerült az alsóbb tanítói kar panasza, hogy mostoha fizetési viszonyai mellett még csak előléptetésre sincs kilátása, mert a tanpályák exclusiv volta minden előlépést kizár. Félhivatalos uton ekkor rá szoktak mutatni a tanfelügyelőségre, mint a tanítók előléptethetésének egyik fokára s ezzel a panaszok elnémíttatnak. Tehát van előléptetési alakzat, csak előléptetés nincs. Mert tudjuk, hogy nálunk tanfelügyelőkké (tisztelet a kivételeknek!) a tisztújításon kibukott szolgabirák, kiérdemült árvaszéki ülnökök, munkaképtelen utibiztosok, főispáni csizmatisztítók és kortesek neveztetnek ki, miután egyedül a főispánság és a tanfelügyelőség az, melyhez az 1883. I. t.-c. semmiféle képesítés kimutatását nem kivánja meg. Tehát esetleg lehetne a néptanítóból tanfelügyelő (nem kell hozzá képesítés)! de nem lesz, amint nem lesz főispán, pedig erre se kell képesítés, s nem lesz államtitkár vagy miniszter, pedig ezekhez sem kell semmiféle képesítés. A mennyi joggal a tanfelügyelőséggel biztatják a néptanítót, annyi joggal biztathatják főispánsággal, államtitkársággal vagy miniszterséggel, hisz azt ép úgy nem kapja meg, mint ezek bármelyikét. Mi a tanítók számára nem ily »nesze semmi, fogd meg jól« elveket akarnánk biztosíttatni. Kivánatunk az. hogy az alsóbb fok elnyerése jogosítson fel a magasabb fokra pályázhatás előföltételeire, azaz, ha valaki tanítói oklevelet szerzett és erőt, tehetséget érez magában a magasabb vizsgák letételére. legyen joga minden kegyelemgyakorlás igénybe vétele nélkül a tanári vizsgára