Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-07-14 / 32. szám

De ha megadhat mindent az egyenlőségre, egyet nem adhat meg s ebből nem is kérünk természetesen, hogy t. i. a vallásos hitcikkek és dogmáink is egyenlők legyenek, pedig ezekben magukban is, a netaláni harc, küzdelem esetére épen ebben a kérdésben is, a gyermekek vallásának meghatározása kérdésében, nagy hátrányban vagyunk. Mert mi nem mondhatjuk ugyanazokat a magunk hitfelekezetbeli házastársaknak, miket a róm. katholikus lelkészek teljes hittel, meggyőződéssel és azzal a kötelezettségérzettel mondhatnak, s igy épen e tekintetben küzdünk a legegyenlőllenebb fegyverekkel, ugy hogy az Önök által követelt úgynevezett szabadelvű rendelkezéssel a protestáns házastárs joga egyenesen ki volna szolgáltatva. Hogyan? — Igen egyszerűen. A katholikus lelkész azt mondja a vegyes házasságban élő hitfelének: ne engedd fiadat, vagy leányodat protestánssá lenni, mert elkárhozik! Képzeljünk egy katholikus atyát, akit lelki atyja, papja, gyóntatója azzal fenyeget: »fiad elkárhozik, ragadd ki a bizonyos kárhozatból!« Minél jobb katholikus, annálinkáhb elhiszi. Nekünk protestáns lelkészeknek az ellen az erkölcsi kényszer ellen sem hasonló fegyverünk, sem védő paizsunk nincs. Mi nem mondhatjuk, hogy a katholikus fél vagy gyermeke elkárhozik, mert mi nem a protestáns vagy katholikus hitvallást, a confessiót, hanem a hitet s a fidest tartjuk idvezítőnek: az igaz ember a hitből él — mondja Pál apostol, még a mikor nem is voltak hitvallások, az Apostoli Hitforma sem. melynek minden tételét hiszszük és valljuk mi is. S a protestáns házastárs, tudván, hogy gyermeke idvezülhet a másik hitben is, csak vallásos és erkölcsös legyen: a családi béke s hitestársa lelki nyugalmáért beleegyezik, hogy az ő nemén levő gyermekek is legyenek katholikusok. Ez a szabad rendelkezési jog? Melyben egyik fél joga s természeti ösztöne elnyeli a másikét s idegen befolyások döntenek ? Pedig így katholizáltatnak majd rendre a vegyes házasságban élő protestánsok ivadékai — egy század története a példa rá! — S lesz rá gond, hogy a legbuzgóbb, a legelőkelőbb, a legnagyobb családok rendre katholizáltassanak. Az út egyenes és rövid. csak két lépés: minél több vegyes házasság! amit előbb perhorreskáltak, azontúl a legmelegebben fogják pártolni; azután a lelkigond és tanács, a megegyezés a mindkét nemű gyermekek vallása iránt; s ,az úgynevezett szabadelvüség (oh mily ruganyosak a szók!) a bölcsőben való térítésnek kinyitja a tág kaput, a széles és törvényes utat, mert még az eddig érvénytelennek nevezett, de azért folyvást követelt reversalisokra sem lesz szükség. (Vége köv.) ISKOLAÜGY. Tanár és tanító. Régi torzsalkodás az, amely a tanügy terén munkálkodó két osztály között folyik s mely koronként a nyilvánosság elé egy-egy mérges hírlapi cikk s a képviselőház elé egy-egy »ad acta« jutó kérvény alakjában kerül. A tanító magasabbra vágyik, a tanár pedig lenézi a tanítót. Jó múltkor újra eljátszották a fővárosi polgári iskolák tanerői e vígjáték egy részét, midőn azért folyamodtak, hogy nekik a tanári cím adassék meg. Kérelmüktől elüttettek és jogosan, mert ha a fővárosban az a megfoghatlan ferdeség uralkodik, hogy a középiskolai okleveles tanártól megkívánják a polgári iskolára való külön képesítést az ezen iskolában alkalmaztatás végett, szóval a magasabb képesítés nem elegendő formaságul, akkor az alacsonyabb képesítés ne arrogáljon magának magasabb címet. Pedig ez, bármily képtelenség is, de így van s a főváros polgári iskoláiban tanító középiskolai tanárok mind kénytelenek a Gyertyánffy-Kiss-féle caudiumi járom alatt meghajolni (hol őket igen gyakran par force megbuktatják); vagy állásuktól megválni. Mindkét vizsga tárgyai közöl a legtöbb azonos, csakhogy amíg a polgári iskola mértéke alacsony és felületes tudást kiván, addig a középiskolai képesítés ugyanazon tárgyakban igen mélyen szánt. Igy, hogy csak a nyelvekről szóljak: a magyar nyelvből a polgári iskolai vizsga semmiféle történeti vagy összehasonlító nyelvészeti alapot nem kiván, a középiskolai képesítés ellenben nyelvtörténeti alapon kivánja a nyelvet s bevezetőül a finn nyelv alapos ismeretével, később (a szakvizsgán) pedig az egész ugor összehasonlító nyelvészet felölelésével, mit a polgári iskolák vizsgálóbizottsága már csak azért se kívánhatna meg, mert az egész vizsgálóbizottságban nincs olyan, aki ehhez csak távolról is sejtene. Ép így van a német nyelvvel, hol a polgári iskolai képesítésre elegendő a jelenleg irott és beszélt új-felnémet nyelv grammatikai ismerete, ellenben a középiskolánál a góth nyelv alapos előtanulmánya után az ó- és középfelnémet nyelv beható ismerete és a perfect német beszéd és fogalmazás is megkívántatik. Még kirívóbb az ellentét a történelem követelményénél, hol a polgári iskolára való képesítéshez elegendő egy sovány gimnáziumi tankönyv, ellenben a középiskolai képesítésre szaktudósokká kell magukat a jelölteknek kiképezniük. De felesleges is tovább bizonyítgatnom, mert aki a két vizsgarendszert csak felületesen ismeri is, láthatja, hogy igen nevetséges követelés az, melyet fennebb körvonaloztam, midőn döntvényül mondatik ki, hogy ugyanazon tárgy beható és alapos ismerete nem képesít a felületes és vázlatos ismeretre. Ha a szaktudományok mértéke ily óriásilag külörri-