Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)
1892-07-07 / 31. szám
figyelünk s ennek megfelelőleg készítjük vagy módosítjuk a dallamot. Sokan tudakozódtak már nálam, hogy mit értsenek e követelés alatt, s a szabály alkalmazása miben áll? Szabad legyen ismét a nyilvánosság terén felelni meg a kérdésre. Miről lehet megismernünk a zsoltárok rythmusát? Felelet: semmi másból, mint a Szenczi Molnár Albert szövegéből; ő maga megmondja, (1607. évi kiad. előszó): hogy ő a zsoltárokat magyar zubon-köntöskébe öltöztette, természetesen, mint a magyar-irodalom egyik legjelesebb műfordítója, az eredeti vers-sorok szótagszáma és rímei szerint, melyhez sokszor (nem mondhatom mindig) a dallam kül-alakzata is meglepő szépen hozzá illik, de a hol nem simul is hozzá, könnyű a dallam Icülalalcját (tessék jól megérteni: külalakját és nem méretét, melyen változtatni nem szabad) a magyar mérethez alakítani. Vegyük például a XIX. zsoltárt: a szöveg tökéletesen megegyezik a dallam dactylikus rythmusával, s mivel rövid sorokból áll, az örök nevü Goudimél jónak látta a rövid sorokkal együtt járó könnyed alakzatot molossussal (vánszorgó) párosítani. Ez alakzat a magyar vers-idomban szokatlannak látszik, mert rendszerint a coriambus játszi lengedezése szokott ezzel párosulni a magyar szomorú nótákban; de nem ismeretlen, használta már Csokonai: Gyenge ró- | zsa bokor Kesereg [ ma-gá- \ bav. Használta Arany is: Óh áldott I óh áldott A keze | i-rá- | sa. Tehát Szenczi Molnár Albert is felségesen cselekedett, midőn a dallam molossicus kifejezéseire : beszélik, hirdetik, erejét, munkáit stb. szavakat alkalmazott, s a középmetszetet megtartotta, amint csak a hosszú magyar igék (amelyek miatt sokat panaszkodott) engedték. A zsoltár az 1652-diki kiadásban a harmadik vonalra tett C kulcson jelenik meg, jelzés nélkül, mert a skála mixolydi, igy énekelni már gyülekezetben, mely vegyes hangterjedelmü elemekből áll, nagyon magas, felmegy a 6r kulcs szerinti vonalon felül üresen álló Cr-ig; lejebb kell szállítanunk a gyülekezet számára úgy, mint például a debreczeni 1873-iki kiadás tette: a negyedik vonalra tett C kulcson (bárki csinálta igy, okos ember volt!) egy Í7 jelzéssel, mert a skála mixolydi. Nem lehet, nem szabad tehát ügy hangjelezni, mint a revideált cselekedte: ő veszi a violinkulcs szerint D dúrban két § jelzéssel, de ám a Cis-1 mindenütt fel kell váltania, mert ez a dallam se fér meg a két modern skála (dur-moll) Prokrusztes ágyában, mert mixolydi. Szügyi helyesen vette egy i7 jelzéssel, s kiirta: D mixolydi, én veszem úgy, amint az 1873 ikiban áll, s átirom, kifejezvén a dallam és szöveg összevágó rythmusát igy : XIX. Zsoltár. Igy kell felvenni minden zsoltárt! A 9. és 12. sorokban, látjuk, hogy más alakzat van, mint a többiekben; természetesen, e sorok 7 szótagúak s külön rímelnek; Szenczi Molnár Albert tehát beosztotta így : 2+4-fl = spondeus, coriambus, félspondeus, tehát a zenei kifejezésnek is ilyennek kell lenni! Az eredeti hangjelzésben ugyan e két sor első két szótagjának zenei kifejezése nyilván trochaus, én spondeust tettem, el akarván kerülni chorálban a pontozást, (mint már sokszor megjegyeztem), mert ha az eredeti szerint akarom adni, írnom kell így: —H: = trochaus. ezt pedig nem tartom célszerűnek; ha épen hosszabban kell valamely szótagot kifejezni, majd megpontozza az éneklő, az illető szótag hangsúlya szerint. Úgy hiszem, ezzel ismét érthető példát mondottam mind a rythmus teljes feltalálását, mind a dallamok átírását illetőleg. 1877-ben, midőn Pesten énekügyi gyűlésben voltunk, az elnökünk, Szász Károly szólított fel arra, dolgozzuk így át a zsoltárokat. Bár cselekedtük volna! De én azt tanácsiám, ne kössük meg a poéták kezét, írjanak szabadon, hisz előttük a rythmus, eltalálhatják, könnyebb lesz így; hát aztán meg is állapodtunk ebben. Szász Károly hisz eltalálta, pedig bizony mondom, csak egy hajszálnyit se ért a kótához, de van neki kifejlett költészeti ízlése és finom rythmikai érzéke, s azok is, kik rám hallgattak, saját maguk képesek voltak hibáikat kiigazítani, s írtak szép, lendületes énekeket, mig azoké, kik nem tartották érdemesnek egy ilyen
