Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-07-07 / 31. szám

ban keresse hivatalának erejét s cselekedeteinek jutalmát. Véghetetlen serkentő ereje van az ilyen napló vezetésnek; úgy hozzászoktatja az embert a lelkigondozáshoz, hogy lassankint elveszett napnak tartja magára nézve azt, melyről semmi ilyes feljegyezni valója nincs; s úgy érzi, mintha lelkiismerete nyughatatlankodnék. Ez lesz a mi evangelizálódásunknak egyik sarkantyúja s egyúttal számadásunk azok ellenében, akik csúfolódva szokták kérdezgetni, hogy ugyan egy papnak mi dolga lehetne? Panaszom van az esperesi látogatásokra is, amelyek velünk szemben nem veszik komolyan kötelességöket. Tán nincs a világon hivatal, a mely felülről olyan kevés ellenőrzésnek volna kitéve, mint a mienk. A canonica vizitáció felteszi a presbyteriumban a maga szokott kérdéseit; megnézi a rendeletek tárát, ha lemásoltuk-e pontosan a körrendeleteket; betekint anyakönyveinkbe, jegyzőkönyveinkbe, de a pappal magával édes keveset törődik. Vett-e, ha csak egyetlen könyvet is abban az esztendőben, olvasott-e prédikáción kivül, ha csak egy sort is egyebet, járatja-e valamelyik egyházi lapunkat, ha mindjárt tized magával is? azt mitőlünk senki sem kérdezi. Pedig ennek a szellemi életünkkel való nemtörődésnek lesz többnyire az a szomorú következése, hogy néhány esztendő alatt a legjobban indult ember is elparlagiasodik. Hiába, emberi természetünkben gyökeredzik az a törvény, hogy jobban igyekszünk, ha tudjuk, hogy szemmel tartanak bennünket; hogy jól esik, ha méltányolnak s nem altatjuk el olyan könynyen kötelességérzetünket, ha számítunk rá, hogy az pirulására lehet orcánknak és kárára előmenetelünknek. De akármint vélekedjék is valaki a lelkészi kar mai buzgóságáról s akármilyen reménységet fűzzön is a vén fának meghajlíthatásához, az az egy bizonyos, hogy a próféták fiait, az ezután kikerülő papi nemzedéket jobban az evangéliom képére formálhatjuk s belőlök a belmisszió ügyének több lelkes bajnokot nevelhetünk. Azért theologus ifjuságunk körében mindenütt önmivelő társulatot kell alakítani, melynek kebelében a leendő papok nemcsak egymás erkölcsi fejlődését vezetik és ellenőrzik s nemcsak homiletikai dolgozatok készítésével és megbírálásával képezik elméjöket és ügyességöket, hanem tartanak beimissziói tárgyú felolvasásokat, végeznek ilyen irányú próbagyakorlatokat is s igy buzdítják és készítik elő egymást hivatásuknak e legnehezebb és legtöbb felelősséggel járó ágazatára. Továbbá tért kell engedni és alkalmat kell adni, közülök legalább az önként vállalkozóknak, a városbeli szegények, betegek, nyomorultak látogatására, hogy esetleg egyes jószivü polgárokat azok iránt könyörületességre bírhassanak. És végül, miután a belmisszió irodalma immár meglehetős gazdag, azt nemcsak az egyháztörténelem keretében, hanem mint egészen külön tantárgyat múlhatatlanul elő kell adni a theologiai akadémiákon. Igy fog kifejlődni lassanként nálunk is az általános érzék a belmisszió iránt, igy fognak támadni Magyarországon is lelkes apostolok, igy fog előállni egy uj papi nemzedék, a melynek nem lesz többé olyan ismeretlen ország, mint a minő nekünk, az evangelizáeió országa. Czinke István. ISKOLAÜGY. Az országos ev. ref. tanáregyesület kérdéséhez. (Vége.) A tanáregyesület kérdésében folyt egyik megbeszélés alkalmával találóan emelte ki Had ácsi György kartársam azt, hogy az iskoláiért nagy áldozatokat hozó protestáns közönség mind sürgetőbben követeli »a protestáns szellem és vallásosság ápolását a tanári kar, az ifjúság, általában az iskolai élet körében*. Ez annál kívánatosabb, mert az ujabb időben e szellem hanyatlása miatt általános a panasz, s e szomorú tapasztalatok szülték meg a protest. tanárképző intézet eszméjét is. Ha helyes módon szervezi az orsz. prot. tanáregyesület gvüléskezését, szakközlönyt alapít s azt kellő színvonalra emelni s azon megtartani törekszik, a tanári tevékenység s az iskolaügy nagyobb fölpezsdülését remélhetjük. Ha őszinték akarunk lenni, be kell vallanunk, hogy most nemcsak az ev. ref. intézetek s tanári kar az ágostaiakat s megfordítva nem ismerik, de még ugyanazon felekezet ugyanazon kerületbeli intézetei s tanárai közt is vajmi kevés az összhang, az egyetértés, s az egymás nem ismerése nyomában támad a félreértés, féltékenység. Az alkotandó egyesülettől mindezen hiányok lassú, de gyökeres orvoslását, a protest. tanári közszellem megszületését várjuk s reméljük mindazok, kik hisznek ez eszme életrevalóságában ; várjuk és reméljük, hogy a testületi szervezkedéssel a professzori kar jelentősége s fellépésének súlya is emelkedik. Különösen reméljük a tantervbeli összhang s egyöntetűség megszületését, az iskoláink feletti felügyelet és ellenőrzés szakszerűbbé tételét s szigorítását, mert erre is van szükség. Hiszszük, hogy a társulat mindkét evangélikus egyház törvényhozásának, valamint konventjének s egyetemes gyűléseinek tanügyi működését is áldásosán befolyásolhatná. Ép ily hatással lehetne a protestáns közönség iskolák iránti érdeklődésének s áldozatkészségének fölkeltésében. Bizonyára oda sorozná az egyesület teendői közé a közlöny, esetleg évkönyvnek közrebocsátásán kívül pályakérdések kitűzését, felolvasások, viták tartását, szakmunkák s értekezések kiadásának gyámolítását, mind oly dolgok, melyek eddig nincsenek, vagy igen kis mértékben vannak meg, s amelyek magas színvonalon álló tanári kar neveléséhez s szellemi existenciájához, mondhatni, nélkülözhetlenek.