Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-06-23 / 29. szám

kik fizetésüket rendesen elfecsérelvén, feslett, dorbézoló, az egyház java és Isten országa munkálásában tétlen s lelketlen élet után családjukat nyomorban hagyták hátra. Láttam a Királyhágón túl papot, ki négylovas hintón járva, atyjáról maradt örökségét saját jövedelmével együtt pusztítja, míg gyermeke az egyetemen éhen-halással küzdve tanul; másik pedig a nagy világba kidobva jó lelkű emberek szeretetéből él. Ide, a papság erkölcsi életére is ki kell terjesztenünk hát figyelmünket, sőt első sorban magának a papságnak evangelizálását kell sürgetnünk, ha azt akarjuk, hogy egészséges munkát indítson ez a társadalom körében is. Szomorú, lélekfacsaró tárgy ez; és ha ismételve visszatérünk reá, a javításnak buzgó vágya kényszerít. Javításra, javulásra van szükség a papság egész munkakörében, erkölcsi és családi életében egyaránt. íme, a mult évben tartott egyházkerületi gyűlésen kerületünk főpásztora így nyilatkozik: »Kénytelennek érzem magamat rámutatni arra, hogy papjaink és tanítóink közül feles számmal az anyaszentegyház jövendőjét legközelebbről érintő vallástanítás ügyét nem hordják elég melegséggel szivükön. Felemelem e helyről atyailag intő szavamat s remélem, hogy az nem lesz pusztában kiáltó szó, mert meghallják és szívökbe fogadják azok, a kiknek szól.« (Erdélyi egyházker. közgy. jzk. 1891. szept. 26-ról 16. lap.) Magas a hely, a honnan szól, hatalmas a hang, mely ama kíméletes szavakban a kötelességét nem ismerő papságra ítéletet mond; szakadatlan munkásságu férfiú az, a ki int. Vájjon szavát meghallják-e? példáját követik-e? Mert e kerületben úgy áll a vallástanítás és vallásos nevelés ügye, hogy p. o. midőn egy esztendővel ezelőtt hivataloskodásomat megkezdve, felmentem vallástanításra az iskolákba, ott rendes és ismétlő iskolás gyermekek közül egyetlen egyet sem találtam, aki egy bibliai történetet, vagy egy hit- és erkölcstani kérdést ismert, avagy aki egyetlen éneket elmondani, vagy elénekelni tudott volna. És mert kerületünkben a községi és állami iskola nagyon sok, ilyen szomorú állapot nagyon sok helyen van. De hát ez iskoláknál a lelkipásztor a vallásos oktatást és a kántor az énektanítást hetenkint 1 — 1 órán teljesítik a fiu- és leányiskola 6—6, vagy 4—4 osztályaiban külön-külön. Az ilyen egyházakban aztán a nép alig-alig énekel, maga erején egyátalában nem; az éneklésért annyira nem buzog, hogy énekeskönyve is nagyon kevés családnak van. De nem csoda, ha tudjuk, hogy magok a leendő lelkipásztorok, a theologus ifjak sem tudnak énekelni. Ez nincs így a Királyhágón túli kerületekben*) De ott sem a papok érdeme ez, hanem a felekezeti iskoláké, a felekezeti tanítóké. Lelkipásztoraink ott sem buzgóbbak, mint itt. Hiszen a konfirmációhoz előkészíteni ott is a papok kötelessége volna, de én nem láttam papot, aki ezt a kötelességét teljesítené. És vájjon általában az élete a papságnak, felekezeti különbség nélkül, evangéliumszerü, keresztyén jellegű-e? Mikor az evangélizáció akadályairól beszélünk, ez a legkényesebb, de legégetőbb kérdés, melyhez még eddig nyúlni senki sem mert. A zászlóbontogatásban hiányokat, fogyatkozásokat tüntetnek fel, orvosszereket ajánlanak, de a legnagyobb fogyatkozásra reá mutatni senki se mer; hogyha evangélizálni akarunk, mindezek előtt maga a papság evangélizálandó, mert jelen erkölcsi színvonalán e szent munkára nem alkalmas, ezt nyiltan kimondani senki se akarja. Pedig hiába kerülgetjük, a kérdés elébünk tolakodik és félő, hogy ha munkához fogunk, abban magának a papságnak keresztyéntelen volta szemünkre lobbantásával fognak megállítani. Ha saját erkölcsi nyomorúságából a papság magát ki nem ragadja, ha előbb magát nem evangelizálja, a társadalmat evangelizálni hiába próbáljuk, mert ez a társadalom nem a farizeusok korabeli társadalom. Harasztos. Nagy István, ev. református lelkész. A keresztyén munka, és ebben az ifjúság szerepe. (Irta és a ref. ifjúsági egyesület alakuló gyűlésén Budapesten felolvasta : Szilassy Aladár, pénzügyi biró.) (Vége.) A keresztyén ifjúsági egyletek e mellett kiterjesztik működésüket a szükség és erejökhöz képest, az önképzés minden köreire; helyes és szükséges, hogy nemes szórakozásról, a lelki erő kifejtése mellett a testi erő kifejtéséről is történjék gondoskodás. Egyik nemes feladata a fiatal társakat bajaikban, szükségeikben segíteni tanácscsal és tettel, nevezetesen munka, hely, elfoglaltatás közvetítése által. És ez felette fontos köre működésüknek, mert nemcsak az elfoglaltatást keresők, de a munkát adóknak is jó szolgálatot tesz vele az egylet s ez egyik út, melyen népszerűvé lesz a nagy közönség előtt maga az intézmény is, és nagy sikerrel űzik ezt minden eleven életű egyesületben, mert általuk a legnagyobb valószínűség szerint kaphatni lelkiismeretes, megbízható egyéneket. Ez magyarázza meg, p. o. mint egy értesítőben olvastam, 1880-ban a chicagói keresztyén ifjú egyletek utján 4000-ből 3380 egyén kapott *) Bár ne volna! Szerte. 57*