Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-06-23 / 29. szám

igy? Miért ne lehetne egyházi törvényeinkben több szerepet adni, több jogot nyújtani erre nézve egyháztanácsainknak? Miért ne lehetne az egyházfegyelmet a maga igaz valóságában gyakorolni! Nagyon sokat nem reménylünk ettől — nyiltan megvalljuk — de valamit mégis; annyit legalább hogy általa a nép saját választott bírái dorgálásaiból, büntetéseiből eszmélni kezdene arra, hogy papja s annak állása iránt tisztelettel viseltetni tartozik. Tudjuk azt is, hogy ez nem az a tisztelet, a melynek élnie kellene népünk szivében s a melyet arra fogékony helyeken a lelkész személye, személyének kiváló tulajdonai, népével együtt érzése, annak gondjai-bajai iránti érdeklődése, minden dolgában való jóakaratú, szeretetteljes segédkezése szerez meg a lelkésznek, s a mely tisztelet a legtöbbet érő s az evangélizáció munkájára legkedvezőbb előfeltétel, hanem csak bizonyos félelemteljes tisztelet, mely csak a legsúlyosabb göröngyöket tördeli szét; de már valami arra nézve, hogy utána több következhessék. Azért óhajtjuk, hogy egyházi törvényhozásunk vegye komoly fontolóra az egyházfegyelem kérdését. Tovább menve úgy találjuk, hogy annak, hogy a papnak tekintélye nincs és könnyen lealjasíttatik a sorskegyeltek, de Istenről elfelejtkezettek mulató pajtásává s gúnya, élcelődése tárgyává, igen sokszor az ő szegénysége az oka. Aki saját házában nem találja fel a világnak ártatlan örömeit sem, aki asztalán csak fekete kenyeret lát, az könnyen enged a csábításnak, mely őt olcsón, talán egész ingyen, az élvezetek mélységes fenekéig ígéri vezetni; akiben még hozzá gyenge a kötelességtudat és a hivatás magasztosságának érzetéből származó fékező, visszatartó erő: az apránként keresni fogja e csábításokat, még egyéni becsérzete s lelkészi munkája feladása árán is. Míg egyfelől azt kívánjuk tehát, hogy theologiai akadémiáink neveljenek jellemerős, igaz keresztyéni hittel, hivatástudattal s annak betöltése iránti buzgó vágygyal gazdag ifjú papokat; másfelől sürgetően követeljük lelkészeink anyagi helyzetének javítását s lehetőleg függetlenítését.. Hiába, a mai korban szükséges a pénz; mondhatnánk, elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy az embert, a papot is cselédnek, napszámosnak ne nézzék. És szükséges ahhoz, hogy a lelkész keze szabadon mozoghasson az Úr szőlőjének művelésében. A szegény, nyomorgó pap nem evangelizál; beteget nem látogat, szenvedőt nem vigasztal, mert ő maga is meg van látogatva, neki is vigasztalásra van szüksége. Szegényt, szűkölködőt nem segít, mert maga is éhezik. Felebaráti szeretetet nem gyakoroltathat, mert nem adatott őneki magának, hogy abban példát mutathasson. Elhagyottat, üldözöttet Isten irgalmával, szabadításával biztatni, bátorítani nem tud, mert nincs ereje, hogy a maga elhagyatottságát, üldözött voltát eltitkolja. A szegény elhagyott pap — amint ezt Erdély s a szegényebb vidékek papsága mutatja — gyülekezeteért, Isten országáért keveset dolgozik, ereje nincs, mit erre fordítson, mert minden gondját arra irányozza, hogy családja jövőjét biztosítsa; ezért, ha nagy önmegtagadással is, óriási munka és szorgalom árán is, nélkülözés és nyomor közepette taníttatja gyermekeit, (ami különben igen dicsérendő dolog), nemcsak, hanem 15—20 év alatt egy kis vagyont is gyűjt. Hogy a 300—400 frt fizetés mellett az ennek megszerzésére fordított idő és fáradság mind a szorosan lelkészi kötelességektől vonatik el, említeni elégséges. Szabadítsák meg hát a lelkipásztorokat a nyomortól, akkor aztán várják el tőle, hogy evangélizáljon, de addig hiába várják! Akkor aztán majd buzgóbbak lesznek, kötelességeiket minden irányban hívebben fogják teljesíteni lelkipásztoraink. De honnan, miből? Hol van az az olajos korsó, melyből a mi száraz lisztünket megnedvesíthetnénk? Gyors segélyre van szükség, vagy elveszünk. Ezt a gyors segélyt mi a magasabb államsegélyben keressük, melyre méltán tarthatunk igényt. Esdve kérjük az egyház élén állókat, ne rettegjenek bajainkat feltárni illetékes helyen s ne vonakodjanak erőteljes hangon kérni, ha kell követelni az életfentartásunkhoz szükséges, immár elodázhatatlen segélyfölemelést. Jogunk van ezt kérni s van elegendő érdemünk, hogy reá méltónak találtassunk. Kiknek elve a mérsékelt haladás, azt mondják, hogy mennél többet kapunk az államtól, annál több lesz vele szemben adósságunk, tehát súlyosabb lekötöttségünk. Különös! Hát vájjon nem lehetne hazánk törvényhozó testületével megértetni azt, hogy ha nekünk az állam teljesen gondnélküli életet biztosítana is, akkor sem lehetünk néki lekötelezve, a mennyiben ö fizetné meg nekünk három százados nagy adósságát ?! Hiszen a midőn hordozzuk ma is a nevelés és oktatás nagy terheit; a midőn lelkipásztoraink minden jutalom nélkül államhivatalnokok az anyakönyvek vezetésével (melynél az állami érdekben kiadott anyakönyvi kivonatokhoz mi papok nemcsak a munkát, de még a szükséges nyomtatványt is saját magunk adjuk) szüntelenül lekötelezzük az államot. Ne téveszszük el azonban szem elől, hogy az anyagi helyzet javítása nem egyedüli arkanum. Sőt nem kellő helyen alkalmazva veszélyes, egy más irányban. Míg az erdélyi szegény pap legalább családja iránti kötelességeit teljesíti, csekély jövedelméből taníttatja fiait, nevelteti leányait, s a megélhetés módját mindnek megszerzi, addig láttam sokszorosan kedvezőbb fizetésű papokat,