Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-06-16 / 28. szám

rern Dei glóriám és az ő szolgáinak megvettetésekre és szánalommal való illettetésökre. 14. A gyermekek miatt is méltó aggodalmaink lehetnek. Mert azok tűrhetetlenül el vannak kapatva. Lágy pásztorság alatt élnek otthon is, az iskolában is, ahonnan tisztességtudó fiatalság helyett nyegle és rakoncátlan elemek kerülnek ki. De nem okolom érte egészen az iskolát. Nagyrészben a felnőttek bűne ez is. Teljesen rátámaszkodnak az iskolára, ott meg nem érnek rá a nevelésre a sok tanítás miatt. 15. Bibliában, énekeskönyvben nem otthonosak. Ezért, ha az iskolából kikerülnek, nem is érdeklik azok őket többé. A templom elől bujkálnak, rejtőzködnek, mint Ádámék az Isten elől, a kertnek fái közé. 16. Szüléivel úgy bánik, ahogy azok bánnak az ő nagyapjával és nagyanyjával. Nem tiszteli őket, nem hallgat reájok, csak mikor megverik. Dacos, makacs, engedetlen és szófogadatlan. Száz közül egyet ha találunk, aki, ha szüléi parancsolnak neki valamit, már az első szóra megcselekedj e s legalább a vállait ne vonogassa. Tudom miért van ez. Egyrészt szüli a rossz példaadás, másrészt az a belső ok, hogy a következetesség, a határozottság hiányzik a paraszt ember tulajdonságaiból s még inkább a gyermeknevelési methodusából. Van úgy sokszor, hogy a legkisebb ellenmondásért, vagy hibáért összekinozza a gyermeket, ha az véletlenül olyankor bosszantotta meg, mikor neki más bosszúsága, vagy sietős dolga van. Máskor meg eltűri százszor egymásután az engedetlenséget s beéri azzal, hogy csak igéri a megleckéztetést. És óh, mennyi későbbi keserűségnek, önvádnak, nyomorúságnak, bűnnek és átoknak válik ez kúlforrásává. Itt lesz a gyermek lelke az egész életre megmérgezve; így lesz ellenségévé a társadalmi rendnek és önnön boldogulásának, mert itt szokja meg másíthatatlanul ezt a kettőt: nem respektálni soha többé a felette állókat és a kötelesség szentségét. Alig ismerek bajt, mely szivünk egész szerelmét s lelkünk egész figyelmetességét jobban megérdemelné, mint ez, mert a jövendő családok és társadalmak sorsát, jó vagy balszerencséjét ez határozza meg. 17. Tanítóink és tanáraink egyrésze is skeptikus, a templomot nem szereti. A vallásos nevelést paedagogiai elvül elfogadják ugyan, de az ő lelkökhöz nincs hozzáforrva a vallásosság. Azért teher nekik az ezirányu nevelés is. Folytassam-e tovább? Nem folytatom. Még rám foghatná valaki, hogy a szeretetlenség, az ellenszenv mondatja ezeket velem, holott épen a legtisztább emberszeretet diktálja tollamba. Szeretném, ha mindezek megváltoznának, ha valami útonmódon tudnánk rajtok segíteni. Azért még kénytelen vagyok az alábbiakban azt is őszintén megmondani, hogy 18. A mi népünk a kiméietességet sem igen ismeri. Legázolja a más vetését, leéteti kaszálóját, leeszi gyümölcsét, kitördeli oltványá t; szóval hiányzik nála az érzékeny lelkiismeret, pedig annak daróc köntös alatt is érzékenynek kell lennie. 19. Az őszinteség, az erkölcsi bátorság nem az ő erénye. Sohse lehet készpénznek venni a köznép mondását. S mikor a legalázatosabban beszél veled, lehet, hogy akkor ámít legjobban; s mikor te lelkedet tárod ki előtte, ő akkor is ravaszkodik veled szemben. Még a koporsónál is csak ritkán őszinték és igazak. S általában az igazat sohse meri a nép szemtől szembe megmondani, csak mikor haragszik. De akkor aztán úgy mondja, hogy nincs köszönet benne. 20. Órákat, napokat, heteket el tudnak tétlenségben tölteni, kivált télen át, mikor a mezei munka szünetel. Pedig eltekintve attól, hogy a munkátlanság már magában is bűn, ez okozza azt is, hogy a pletyka, az emberszólás falun és kisvároson olyan rémítő módon virágoznak s ez viszi rá a férfit s az asszonyt egyaránt a testetlelket ölő palink a-ivásra és sok más titkos bűnre. 21. Utoljára hagytam azt a tapasztalatomat, ami a bel misszió eszméjét legelőször fogantatta meg lelkemben. Ez a betegek nyomorúságos sorsa és elhagyatottsága a mi falvainkban. Nem egyszer történik az meg az én gyülekezetemben is, meg a máséban is, hogy — kivált a nagy munkaidőn — egész nap magára hagyják a legnehezebb beteget is, úgy, hogy a civilizált Európa közepén gyakran úgy el van hagyatva egy-egy beteg és egy-egy szegény nyomorult, (azt értem, aki koldulni nem mehet), hogy Afrika sötétséges vadonainak a kellős közepén se lehetne jobban. Lehet-e ezeket a bajokat prédikációval alaposan meggyógyítani? Abban erősen kételkedem, már csak azért is, mert hiszen sokszor épen ott dúlnak legjobban ezek a haza és egyházemésztő bűnök, ahol az emberek látszólag a legvallásosabbak. Százat, ezret lehet közöttünk találni, a kik a templomba még munka napokon is hűségesen ellátogatnak és mégis teljesek mindezen fogyatkozásokkal. Azért ismét csak oda térek vissza, hogy eddigi hitépítő munkálkodásunkat ki kell bővíteni, orvosszereinket meg kell frissíteni és szaporítani. Hogy miképen? Majd Isten segítségével és a szerkesztőség engedelmével egyetmást megpróbálok arról is elmondani. Nem lesz közte semmi szokatlan, semmi meglepő, de talán közönséges és mindennapi használatra épen azért fog alkalmatosabbnak találtatni. * Gzinke István 55*