Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)
1892-05-26 / 25. szám
testületet, mely megállapította azt, hogy a segélyt kereső hol, mely egyesületben nyerjen támogatást, külön felvételi helyei vannak az átutazók, az egy éven alól, az azon felül tartózkodók, az államban ott lakók és a különböző államok polgárainak. Millió és millió franc megy e különböző célokra önként; nem kell a legleleményesebben összeházasítani a mulatságokat, az érdekfeszitöt a jótékonysággal; pedig (ienf lakossága csak 1 j1 0 része fővárosunkénak s a Canton alig egy kis megye lakosai számával egyenlő, mintegy 100.000 lélek! Ugyan mi indítja a nyugodt schweizert e rendkívüli adakozásra ? A felebaráti szeretet, a bajok látása s az összetartozandóság érzete, az egyéni felelősség Isten előtt tetteinkért, e kiválólag prot. elv az alapja. És ha a genfi nem gondol akkor, amikor szükséget lát és kötelességet teljesít arra, hogy a milliókból sok megy ki határán — hazája határán kívül is: nem válik azért szegényebbé, mert kamatostól térül meg; gazdagsága egyre nő, még ezelőtt pár évvel ugy tartották, hogy ott lakik a legtöbb millionárius, a mennyiben minden 1000 emberre esik egy! íme a 300 s néhány jól mivelt kert, melyet a szeretet vérei táplálnak, melyet keresztyén munka tesz sok ezer szűkölködő, szenvedő — árnyas ligeteivé! ISKOLAÜGY. Társadalmunk s nevelésünk nagy baja, Vissza kell térnem arra az ankétre, melyet a közoktatási miniszter az egységes középiskola ügyében tartott. Kritika tárgya volt azon az egész középiskolai tanmenet. Magas állású tanférfiak mondották ki — lényegileg csaknem összhangzó véleménynyel — oktatásunk reformját. Az ankéthez e b. lap hasábjain többen hozzáfűzték gondolataikat, legtöbb élességgel, sőt bizonyos iróniával és tetszelgő cynizmussal dr. b. j., legnagyobb alapossággal és lelkesedéssel Felméri Lajos. Mindezekből a következő resultatumot. vonhatjuk le: közoktatásunk felette hiányos és nem kellőképen sikeres, főként a nemzeti műveltség szempontjából, tehát a leendő egységes középiskolában a magyar nemzeti nevelés legyen a középiskolának legelső célja. Nagyon jól van. Mindenesetre szükség oktatásunk szintelenségét a három szinü kokárdával földíszíteni. A tudomány különben mindig kozmopolita jellegű marad, de a tanítási módszerbe be lehet és kétségkívül be is kell vinni a nemzeti reminiscentiákat és aspirációkat. Vannak egyébként tantárgyak, melyek kiválóképen e célra szolgálnak. A nemzeti műveltség bajnokai azonban feledték konstatálni veszedelmes csökkenését iskoláinkban s társadalmunkban egyaránt azon magas kulturhistóriai tényezőnek, mely nélkül nemcsak nemzeti műveltség, de még a szó nemesebb értelmében vett nemzet sem létezhetik. Egyetlen ember volt az értekezlet tagjai között, aki fenkölt lélekkel irányozta reá az ankét figyelmét, s mutatott oktatásunk bajának igazi gyökerére. Olyan ember, aki épen a modern élet concrét viszonyaival, s az emberi szellem praktikus műveivel foglalkozván, nyilatkozata épen ezért annálinkább megszívlelendő. Ez az ember dr. König Gyula, a műegyetem rektora. Ezt mondá a tárgyalás alkalmával: »főszempont legyen, hogy a modern élet minden gyakorlatiassága mellett fentartandó a középiskolában az idealismus, mert az a nemzet fentartó ereje. Most a középiskolai tanulókban hihetetlen mértékben hiányzik ez az idealizmus.« Ezt az igazságot nem lehet elégszer reprodukálni. Az idealismus hiánya legnagyobb baj nevelési rendszerünkben, mely hiány immár fájdalmasan érezhető társadalmi, nemcsak, hanem még állami életünk összes viszonylataiban is. Tényekre utalok. Valami erkölcsi zsibadtság, sajátszerű léhaság tartja lekötve a sziveket. Az iskola ismeretet nyújt csak. de eszmények után való csüggedetlen törekvéssel, a sziv gyökeréig, a lélek mélyéig ható erkölcsi jellemmel nem látja el az ifjút utravalóul. Minden nemes és szent dolog az idealismusból fakad, mint az élet legtisztább forrásából. Népek ereje, nemzetek boldogsága, vallások üdve. Ez-e a mai iskola és társadalom éltető lelke ? Nem ! Ismeretek tárháza lesz az ész, de ezek az ismeretek nincsenek átszűrve a sziv melegségén, a lélek fenköltségén. A tanuló azt érzi csak, hogy neki tudni kell, hogy előbb haladhasson, de nem ébred tudásával arányban emberi méltóságának és magasztosságának ama tudatára, mely őt minden olyas cselekedettől visszatartaná, ami által nemcsak a társadalmat, hanem önmagában az Isten képére teremtett embert is rútúl megsérti. Nem félek kimondani, hogy immár nemcsak az egyénnek, hanem a társadalomnak lelkiismeretét is kioltja az idealismus hiánya. Csak igy érthető, hogy a csalásoknak és sikkasztásoknak nincsen se szeri, se száma, s a helyett, hogy a társadalom, mint háborgó vulkán, fellázadna, nyugodtan nézi, sőt kiséri a sikkasztó fényes temetését s délszak minden virágával borított, koporsóját. Mi ez ? Túlhajtott philanthropia vagy a veszendőbe menő idealismus symptomája? Biz ez utóbbi. Az idealizmus hiányára vezethető vissza az a kishitű csüggedés, mely a naponkénti öngyilkosságokban oly elszomorítólag nyilatkozik. A természetphilosophia szerint: az emberi élet harc a létért, az ideális vallásos cél pedig: küzdeni az égiekért. Melyiket vallja a mai társadalom, könnyű kitalálni. A létért való harcban minden egyén önönmagára van utalva, erő erő ellen, hatalom hatalom ellen; ha elbukik, jöhet a halál. Az égiekért való küzdelem terére az elesés pillanatában az isteni segedelem biztató napja süt. Aki eszményekért küzdve emberi rendeltetésének magaslatára emelkedik, az soha kétségbeesett, soha öngyilkos nem lehet. Az ilyen idealizmust kellene ápolni az iskolákban, honnan aztán áthatná az a társadalmat, lenne a nemzeti műveltségnek is leghathatósabb, mert biztos, támasza. De hisz az ma inkább gúny, mint elismerés tárgya iskolában, társadalomban, irodalomban egyaránt. Az ideális ember egyjelentőségü ezzel, hogy jó bolond. Az iskolában azt mondják rá a profeszorok: ez se viszi sokra; a társadalom mosolyogva néz reá : szegény csillagevő; az irodalom pedig kimondja reá az anathemát: napfénynyel ir, nekünk pedig kéjes homály kell, a hová az emberek szeretnek belépni. Pláton megrótta Homérost, amiért a túlvilág vigasztalan rajzával gyávaságra tanította az ifjakat. Mit szóljunk manapság azokhoz a naturális iratokhoz, melyek az innenső világ pazarul rajzolt gyönyörei által nevelik az ifjúságot gyávaságra, ledérségre, s egész mivoltának oly profánná tételére, hogy a magas és szent dolgokhoz sem nyúlhat többé alacsony érzés és szenny nélkül ? Csak idealismust! Ez fogja újjáteremteni az embert és a társadalmat! Ez fogja kiképezni a törhetlen jellemet, melyre mint kősziklára, biztosan építhet a világi és egyházi társadalom.
