Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-05-26 / 25. szám

és segítsen nekünk a belmisszió által a bajt megelőzni. Régen mondom én azt, mondják olyanok is, a kiknek szavok messze elhallatszik, hogyha a néptől a hitet elveszik, megbontották alatta az erkölcsi alapot is és akkor féket nem ismerő indulatainak viharában azokat lakoltatja meg legelőször, kik felette állanak, kik előtte eddig a törvény és tekintély képviselői valának, mert azok fosztották ki lelkét s tették azt a szó szoros értelmében semmivé. Azért hitet és könyörületességet kérünk. Ez a kettő a leghatalmasabb erő a világon, mely a hegyeket is ledönti, de a fenevadat is báránynyá varázsolja. Hit és több könyörületesség! Ez a kettő váltotta meg kétezer évvel ezelőtt a világot, s ez fogja újra megváltani. Ez van felírva a belmisszió felszentelt lobogójára is. Egyik a tűzoszlop, melylyel a vándorok előtt világítani akar az egyre alább boruló sötétségben; másik a ködoszlop, melylyel a bujdosót a paizsos férfiú, az inség ellen fedezgeti. Ezeknek fedezete és vezérlete mellett indul el megoltalmazni a gonosztól, Babilonnak bűneitől a mi országunkat s közelebbről ev. ref. anyaszentegyházunkat. Nézzünk ezért szemökbe azoknak a mi ellenségeinknek ; hárítsuk el a kárpitot, a mely mögé az igazi okokat — nem akarván saját fejökre olvasni — a hírlapok rejtették s azután, ha velők leszámolás céljából egyenkint megösmerkedtünk, nyomozzuk ki a kórt, melyet már a mi társadalmunk szervezetébe is beleoltottak; figyeljük meg az egészségtelen tüneteket, melyek már a mi népünk életében és lelkében is napról napra számosabb és megdöbbentőbb alakban mutatkoznak. Azután, ha úgy tetszik, harcoljunk. Azaz előbb állapítsuk meg az ujabbkori hadakozásmód szerint a mozgósítási és támadási vagy védelmi tervet és akkor — Isten nevében előre! A főfő ellenségeink: a klérus, az állam és a sajtó. Ezeknek segédcsapata: az intelligens osztály egy része és az iskolák egy része. Ezek szülték délen és nyugaton a féktelensége!. Ezekkel kell nekünk is leszámolnunk, ezek ellenében kell védekeznünk, ezek tették égetővé a belmissziói működést. A klérus, amely világuralmi törekvéseit feladni nem akarja; amely a megváltozott viszonyokba, a tudomány igazságaiba és a lelkiismereti szabadságba belenyugodni nem tud; amely nyíltan izgat szentesített, kipróbált és üdvösnek bizonyult országos törvények ellen; amely kész megbontani — céljai kedveért — azt az evangéliomi alapot, melyen a ker. anyaszentegyház felépült, t. i. a felebaráti szeretetet. Az állam, a mely — a klérus példáján indulva, melylyel a hatalomért viaskodik — bálványnyá tette önönmagát; amely Szolimán szultán híres mondását: »egy Isten van az égben«, így fordította meg: »egy Isten van a földön, az állam, akinek szolgálnak mindenek«; amely ünnepet nem ismer s a karácsony megszentelését törvénybe igtatni vonakodik, hogy »mózes vallású polgártársaink vallásos érzelmeit meg ne sértse«, hanem 16 millió keresztyén vallásos érzelmeivel nem törődik. Az állam, amely — vakulj magyar — a mesterlegényeket felszabadítja a vasárnapi munkakényszer alól, de a korcsmákat nekik reggeltől estig nyitva tartja. Az állam, mely törvény által tiltja meg az Urnák napján a nyilvános munkálkodást, de a törvényt végrehajtani nem akarja. Az állam, amely pártoknak esett zsákmányául s ezeknek ádáz marakodása közt lábbal tipor minden érzékenységet, tisztességről való fogalmat s egy-egy parlamenti többség összehozása kedveért meggázol mindent, ami szent, amit mi papok évek fáradságos munkájával építettünk s némi nimbuszszal szőttünk körül. Egy szóval a vallástalan állam. És a sajtó. Ez virtust csinál abból, hogy hitetlennek látszassék. És hol finom gúnynyal, hol paraszt gőggel, most meggondolatlan beszéddel, majd szándékos kételytámasztással ostromolja és döngeti azokat az évezredes bástyákat, melyek az élet viharai között az emberi léleknek egyedül nyújtottak, az idők kezdetétől fogva, biztos menedéket, s melyek a különböző társadalmi osztályokat egymás szenvedélyei ellen eddig védelmezték. Az üzlet, az önzés, a jövedelem a fő az időszaki sajtó szemében s minden egyéb tekintetet ennek rendel alá. Ez az oka annak a csodálatos, de nagyon is megható s mélyen elszomorító jelenségnek, hogy a magyar hírlapirodalom egy és ugyanazon időben szolgálja az álliberálizmust és a klerikálizmust s csak félve emel szót igaz protestáns érdekekért, még ha azok szorosan a nemzeti eszmék és célok erősbödésére szolgálnának is, . . . mert hát a protestánsoknak e hazában kevesebb a lélekszáma s így előfizető is kevesebb kerül ki belölök. Ügy hogy én nem ismerek nagy Magyarországon politikai lapot — bár számuk légió — melyet nyugodt lélekkel a kezébe mernék adni valamely módosabb, értelmesebb s lap olvasásra áhítozó mesterember vagy íoldmivelő hallgatómnak. A falusi kis uraknak még kevésbé. S minden jezsuitizmusa és a reverenda előtt való alázatossága mellett is kénytelen vagyok, e tekintetben tanácsért hozzám forduló egy-két újságolvasó hívemnek a »Budapesti Hirlapot« ajánlani,