Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-05-12 / 23. szám

megtiszteltetés az egyházat illeti is, de itt, hol egyház és község felekezetileg is egy, kettős okuk van a szívbeli örvendezésre. Püspök ur szíves örömmel fogadta a község üdvözletét, s válaszában kiemelé, hogy jól esik tudnia, hogy Szalkszentmártonban a község és egyház kölcsönös és egyetértő jóakaratú tevékenységének mily örvendetes példái láthatók, örömmel megy hozzájuk. A felhangzó »éljen«-ek után a Szalkszentmártonból kivonult 26 kocsival megszaporodott menet a legszebb rendben vonult be a községbe, hol a lelkészlak és templom közti térségen ezernyi nép egy tömegben, lelkes éljenzések között üdvözölte megérkezett püspökét. A paplak udvarába vezető bejáratnál Dobos László lelkész, egyházmegyei tanácsbiró üdvözölte püspök urat, igy végezvén szép beszédét: »Sem aranyom, sem ezüstöm nincsen énnekem; külső, világi hiu fény és pompával nem fogadhatunk: de van az aranynál és ezüstnél, van a külső pompánál drágább valami és ez a szivünkben lakozó szeretet, tisztelet, a hódolat. Ezen tiszta szivünkből fakadó szeretet, tisztelet és hódolattal fogadunk mi Tégedet, szeretett pásztorunk, fogadlak én gyülekezetem nevében ezen szavakkal: Legyen áldott a te bejöveteled, legyen áldott itteni tartózkodásod, s legyen áldott tőlünk való kimeneteled! Isten hozott!!« A felhangzó lelkes »éljen «ek után püspök ur ekként válaszolt: ^Tisztelendő lelkész ur, barátom, öcsém ! Szívesen üdvözlő szavaidat köszönöm, elég ez énnekem. Hiu világi fényt, pompát nem várok én sehol, itt sem. Amivel ti énhozzám jöttök, én is azzal jövök tihozzátok, szeretettel, s ez ajándékomat majd néhány perc múlva a templomban fogom előttetek kitárni, addig fogadjátok köszönetem szives üdvözléstekért. Valóban édes örömmel tekintek szét tömött soraitokon.« E kölcsönösen szives üdvözlés után püspök ur a paplakba ment, hol a templomba hivó harangszó elzúgásáig pihent; majd a helybeli lelkész vezetése mellett megindult az egybesereglett lelkészek tisztelgő seregével növelt püspöki menet a már zsúfolásig megtelt templomba, hol a 74-ik dicséret három első versének áhítatos elzengése után püspök ur az urasztalához lépve, a mély csendben kezét felemelve ez apostoli áldással üdvözlé a templom minden zugát betöltött gyülekezetet: »Kegyelem nektek és békesség Istentől a mi Atyánktól és az Ur Jézus Krisztustól« Amen. »Mint a Duna árja, mely határotok egy részét mossa, ugy foly az emberi élet is; most tisztán, csendesen, hogy az ég csillagai tükröződnek benne; majd zavarosan hányva hullámait, hömpölvgetve, felkavarva iszapját, szaggatva partjait. S nem igy foly-e a ti éltetek is, atyámfiai, mióta itt, az egykori Szalk, a Szentmárton faluval egyesülve, református egyházat alapítottak őseitek, melynek már 1630 körül létezéséről egy ma is meglevő ezüst urasztali tányérka bizonyít, s azóta folytonosan szolgáló lelkészei is névsorba vannak jegyezve. Ezek az utóbbi időben nem is gyakran változtak. 1785-től 1830-ig, 45 éven át szolgált Szilády Péter uram, attól kezdve 1869-ig 39 éven át hirdette az igét Szalai Mihály uram, kit még mi is ismertünk, s utóda, jelenlegi lelkipásztorotok, 23 év óta műveli itt az Ur szőlőjét, neki pedig Isten kegyelméből sok éveket nemcsak kívánhatunk, de ígérhetünk is. Több változáson ment át maga az egyház kül- és belélete. 1848-ig földesúri hatalom alatt volt, s még a pap is kegyúri ajándékkép bírta földjeit, csak ideiglenes haszonvételre, reversalis mellett, hogy mikor a — más vallású — földesúr kívánja, azonnal visszaadni köteles. S mikor 1848-ban a papi és tanítói földek az egyház tulajdonául telkesíttettek az illetők használatára, magának az egyháznak egy talpalatnyi sem jutott a határból. Igy az egyház birtoktalan levén, igazgatása is a községével közös volt, s még a mikor 1860-ban a presbyterium ok felállíttattak, s választatni és rendszeresítetni rendeltettek, ez az egyházhatósági intézkedés itt ellenszegülésre talált, s csak három év múlva volt hatósági rendeletre foganatosítható. Addig az egyház pénztára is közösen kezeltetett a községével s csak mikor különválasztatott, tünt ki, mily szegény az egyház, hogy semmije sincs, csak a hívek buzgóságának olajos korsója. A hívek pénz és gabona adójának is tetemes része mindig hátralékban volt, s valahányszor számbavétetett, mindig tetemes hátramaradás mutatkozott, míg végre a község, az egyház roskasztó terhén könnyítendő, az iskolák költségét a maga vállaira, kezelését és igazgatását kezeibe vette 1870-ben, a község és egyház között s ma is fennálló szerződéssel, megírva abban a református egyház jogos igényeit, s csak a terhet vévén magára. Csak ettől számíthatjuk az egyház jobb korát, anyagi ügye rendbejövetelét, és fejlődését. Az elégtelen s már tarthatatlan roskadozó iskolákat a község megújította, megépítette, a tanítók számát szaporította, s az egyház is hozzáláthatott saját feladatai teljesítéséhez, hátramaradásai kipótlásához. Az egyház tagjai is uj buzgólkodással s áldozatkészséggel siettek azokat teljesíteni. Az összes földes gazdák kenderföldjeiket hat évre az egyház használatára bocsátották, ingyen munkával maguk megmunkálták ; a földetlenek pedig állami adójuk 20%-át viselték. Isten is gazdag terméssel áldotta meg a kész buzgóságot; s már 1870-ben a templomot, 1871-ben a tornyot bádoggal lehete befedni, közel 4000 frt költséggel. 1874-ben uj paplak épült, 5000 frt költséggel. 2500 frt régi adósság törlesztetett; 1891-ben a templom és torony körülbelől megujíttatott, célszerű átalakításokkal, ugy hogy az előbb tehetetlen egyház 20 év alatt mintegy 15000 frtot áldozhatott a régi hiányok helyrehozására s a mellett takarékmagtárt alapított, mely ma 325 hl. buza állományt mutat. A községnek az isk. uj épülete négy tanteremmel közel 18000 frtba kerültek, s ma már egy uj ötödik terem szüksége mutatkozik. Hogy mindez elég keservesen s némi erőltetéssel ment, mutatja az, hogy a nem épen súlyos egyházi adóból még most is feles hátralék marad évenként s hogy az annyira üdvös és áldásos közalap önkéntes ajánlkozás utján épen nem lévén kivethető, a maga csekély 10,20 kr., legfeljebb 1 frt kirovásával is békétlenül és csak csikorogva jő be. Amily örvendetes ama nagy haladás, ép oly elszomorító ez a jelenség, mert, ha Pál apostolra hallgatunk: »kiki amint elgondolta az ő szivében, ugy cselekedjék; nem szomorúsággal, vagy kényszerítésből, mert a jókedvű adakozót szereti az Isten« (2. kor. IX: 7). Pedig hova adakozhatnánk szivesebben, mint »a szenteknek szükségére« (Róm. XII: 13), clZctZ egyházunk javára és az ő szolgáinak s szegényeinek élelmezésére; hova szivesebben, mint arra az egyetemes közalapra, mely nyomorúságban levő s egyházukat és magukat önerejükön fentartani nem képes hitsorsosaink és hitünk cselédeinek az enyészettől, az idegen elemektől való megmentésére szolgál, s annyi ellenséges elemek közt az enyészet ellen vergődő szegény egyházakat mentett már meg eddig a megsemmisüléstől! Bizony, ha őseink ezelőtt 100 évvel állították volna fel a közalapot, a maga könnyű adózásával: ma nem két millió magyar református lélek volna hazánkban, hanem talán kétszer annyi. Pedig nekünk, atyámfiai! erősen kell védelmeznünk, gondosan kell őriznünk a mi kerítéseinket. Kívülről az ellenséges áramlatok, más vallású, de nálunk sokkal hatalmasabb honfitársaink; belülről, ami még veszedelme sebb, a közönyösség, hidegség, az elegyháziatlanodás és