Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-05-05 / 22. szám

sőséget is vádolva, egyházit és világit, hogy nem hoz szigorú rendszabályokat, nem fegyelmezi a templomkerülőket, az állam nem részelteti kellő támogatásban az egyházat s annak és szolgáinak működését! óh kishitűség, mely végre odajut, hogy »szégyelje a Krisztus evangeliomát, holott az Istennek hatalma minden hivőnek idvességére,« s akarva nem akarva megnyílnak előtte a szivek és meghajolnak a lelkek. A templomkerülők végre nem állhatnak ellent a Krisztus hívásának, »aki az ajtók előtt áll és zörget«; ők nem keresik az Istent, de az Isten fölkeresi őket, ha előbb nem, halálok óráján s megkérdezi tőlük, mint Saultól a damaskusi úton: »Miért kergetsz engemet«, ha előbb nem a koporsóban, ahol annak a nevében áldjuk meg s bocsájtjuk az örökkévalóságba, akit egész életökben kerültek! S a felsőség? az parancsoljon nekünk, ha az ur igéje nem hat sziveikre ? Az állami törvény fegyelmezze, büntesse azokat, akiket a Krisztus édes igája s szelid vesszője nem vonz? És épen az az egyház panaszkodjék az állam oltalmának hiánya miatt, mely a lelkiismeret és az egyházi fegyelem szabadságát követeli magának s szabad egyházat kiván a szabad államban, és mentől kevesebb vagy épen semmi beavatkozást a hit dolgaiban. Nem, atyámfiai! nem szabad kétségbeesnünk az evangeliom hatalma felől, nem szabad elfáradnunk a buzgóságban, az intésben; mint az apostol parancsolja, nemcsak az igehirdetőknek, hanem mindeneknek közönségesen mondván a thessolanikabelieknek: »Dicsérjétek egymást« s a zsidóknak: »Intsétek egymást mindennap«. Mivel pedig az intésnek leghathatósabb neme a jó példaadás, abban kiváltképen meg ne restüljetek. Ti elöljárók és bírák, nem a ti birói pálcátokkal, hanem a ti példátokkal kényszerítsetek bevenni mindeneket. Az Ur házában, ti miveltebbek, gondoljátok és mutassátok is meg, hogy a templomban is van mit tanulni és pedig többet és jobbat, mint akárhol másutt; mi pedig lelkészek, lelkésztársaim, ne fáradjunk el, ne kedvetlenedjünk el soha, hogy egykor elmondhassuk az ephézusi vénektől búcsúzó Pállal: »Én semmi előtt magamat nem vonogattam, hogy a mi néktek hasznotokra volt, ne hirdetném, csak elvégezhessem örömmel az én futásomat és a szolgálatot, melyet vettem az Ur Jézustól, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangeliomáról«. És én tudom, atyámfiai! hogy ezek az én beszédim nem esnek közöttetek útfélre, sem kősziklára vagy dudva közé; mert ti, mint magyar kálvinista népünk általában, a hitben erősek, lélekben buzgók, a könyörgésben szorgalmatosak vagytok; ti a templomot szeretitek és az arra való adakozásokat nem sajnáljátok; az egyház terheinek viselésében el nem fáradtok vagy elfáradva uj erőt merítetek az Ur házának szerelméből; a földiekben is kellőkép szorgalmatoskodtok, s szorgalmatok gyümölcsét józan élettel és takarékossággal őrzitek és gyarapítjátok. Szükség is van rá, mert az idők — amint mindennap halljuk — gonoszak s bizony vigyáznunk kell, hogy annak árjában el ne veszszünk, súlya alatt le ne roskadjunk. És ha ilyenek lesztek, ne csüggedjetek, mert megsegít az Úr, megsegít az ő ingyen kegyelméből, megsegít a ti magatok munkája, az idők kedvezése, az emberek gyámolítása által, mert ő tudja a ti bajaitokat, szükségeiteket s azok orvoslása módját is, mint a lélek izente vala az ephezusbeli gyülekezet angyalának: »Tudom a te cselekedetidet és a te tűrésedet, mert teherrel megterheltettél és elszenvedted — és az én nevemért munkálkodtál és nem fáradtál el!« Bízzatok azért az Úrban, tartsátok szüntelen magatok előtt az apostol intését: »A jó igyekezetben meg ne restüljetek; lélekben buzgók legyetek! Az Úrnak szolgáljatok. A reménységben örvendezzetek, a háborúságban tűrők legyetek; a könyörgésben szorgalmatosak!« Ezekért akarunk veletek most is imádkozni.« A buzgóság szárnyain az Úr trónusához emelkedő ima után püspök úr a sokaságnak a templomból kivonulása után a lelkészlakra ment, hol a róm. katholikus leányegyház és a zsidó hitközség küldöttségeinek tisztelgését fogadta, az elsőt dr. Petheő Ernő községi orvos, a másodikat Fried M. rabbihelyettes vezette. A küldöttségek tisztelgése után presbyteri gyűlés tartatott, ezután az iskolák meglátogatása következett. A jól végzett munka után a papi család barátságos asztala várta a vendégeket, az ünnepélyes ebéden részt vett Pestmegye alispánja, Földváry Mihály úr is, valamint az összes felekezetek és hivatalok képviselete. Felköszöntők nagy számmal mondattak. Az Ízletes ebéd elköltése után a család feslő bimbójának szép cimbalomjátékában gyönyörködött a társaság. Tóth Pál, gimnáziumi tanár. NEKROLOG. Sörös István. 1804—1892. Az Úrnak egy agg szolgáját, egyházmegyénk nestorát kisértük el a nyugalom szelid hónába április 21-én, egészen váratlanul. Az Istennek eme szolgája bár éveknek sokaságát hordozta vállain, erős testszervezetével századok viharaival látszott dacolni; nem is hervasztó betegség, hanem hirtelen halál: szélhűdés okozta halálát. Benne a munkás, gondos atyát gyászolják gyermekei (Géza szentistváni lelkész és Zoltán veszprémi ügyvéd, egyházmegyei tanácsbiró), a hív lelkipásztort a kádártai reform, egyház, kinek élete méltó volt arra, hogy e helyen áldozzunk emlékezetének. Az evangéliom sikeres hirdetése mellett, a szorgalom és takarékosság voltak kiváló erényei. Kincset gyűjtött egy hosszú életen keresztül, nemcsak a rozsdának és molynak, hanem az örökkévalóságnak is. Derült kedély hangulatával, költői lélekkel megtalálta a földi lét fájdalmai felett az Isten áldó kezét, és erős hitével mindvégig megtartotta azt, kiről hitte, hogy akár áld, akár ver, mindig javunkat akarja. Meg is áldotta az Ur agg szolgáját nyugodt lelkiismerettel, földijavakkal, s ő Horatiusként elmondhatá mágáról: »Beatus ille, qui procul negotiis . . .« Mert boldog volt hitében, szive szeretteiben, s akiket e világ szerint boldogokká tett már életében, azokat boldogítá halálában is, hagyván nékik a földi javakból annyit, a mennyi elégséges. Bölcsője a Balaton kies partján Udvariban ringott, hol 1804. február 24-dikén látta meg a nap világát. Szülői Sörös Ferencz és Ágoston Lídia, földművelők voltak, kik