Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-05-05 / 22. szám

a mi kicsiségünk, az idő változása van rajzolva az örök Isten hatalmas voltával szemben. S a fenséges emelkedett gondolatokhoz megtalálja a kellő hangot, színezést, utolsó versszaka pedig, mely legértékesebb gyöngye e költeménynek, igazi kellemes áhitatba ringat. Erő és méltóság, lelkesedés és szintoly izlés adják meg ez éneknek igazi becsét. Mindössze az első kezdő sort szeretném mással helyettesíteni, mely értelmetlen s az örök Istennek költői jelzője nem jellemzetes, mert a > magas sziklaszál« alatt nem tudom mit ért szerző. Én nagyon szeretem a költői jellemzetes kifejezéseket, akár érteimezvény, akár jelző alakjában s szeretem, ha az Isten tulajdonságai tárgyhoz illőleg használtatnak, de Ízlésem tiltakozik az ellen, midőn szerző Istent sziklaszálnak nevezi. Már maga ez összetétel sem szerencsés. S annyival inkább megrovásra méltó e kifejezés, mert énekeiből ugy látom, hogy szerzője rendkívül szépnek tartja, mit bizonyít azon körülmény, hogy e füzetben hét helyen fordul elő föl-fölcserélve a »sziklavárral «. Ott van a 28., 30., 42., 84-dik zsoltárban; ott. van az újévi s adventi dicséretben néhol kétszer is alkalmazva. Méltó társa a fentebb említett uj évi éneknek az »Estéli«, mely a L. zsoltár dallamára Íratott. Milyen magasztos, költői, buzgóságteljes már a kezdete is. midőn mondja: »Ne még, ne szállj le fátylas alkonyat, Ne terítsd szét addig homályodat: Míg lelkem elbuzogja csendesen Nagy nevedet, én édes Islenem. Kinek kegyelme nem borai homályba, S jó voltodnak soha sincs éjszakája!* E versszak szigorú, alkalmi gondolataival, tömörségével, kedves hangjával — leszámítva egy magyartalan jelzőjét — becsületére válnék bármely kitűnő énekköltőnek. Kár, hogy a 2., 3., 4. versszakban jóval alább száll lelkesedésével! Feltűnő különösen a harmadik versszak régies, monotom hangja, magyartalansága. S tudomásom szerint szivünkbe még eddig oltárt nem raktunk s nem öltöttük magunkra bűneink tudatát; vagy ha cselekedtük is, helytelenül cselekedtük. Továbbá e versszakokban elfeledkezett szerző arról is, hogy az ének hangja, irmodora más, mint egy világi költeménynek, mert a nép csak akkor tudja megérteni, ha az ő szivéhez szól. Véleményem szerint az utolsó versszak áll már ott, ahol az első, ez kapja meg lelkünket közvetlenségével, nemes hangjával s ez való énekbe. S igazán elmondhatjuk, hogy ez éneket így használni nem lehet, hanem gyökeresen átdolgozva, mi ha sikerül: remek szép estéli ének lesz belőle, melynek minden során meglátszik, hogy ihletett lélek irta! Adventi ének kettő van e füzetben. Az első színtelen s nincs is más érdeme, minthogy a dallamát jól választotta meg szerző. Értékesebb a második, melyben az adventi gondolatok szerencsésen vannak alkalmazva. Mindvégig tárgyilagos, emelkedett költői s végső versszaka valódi koronája. De versszakaiban az úgynevezett ráütő sorok sok helyen nem szerencsések. Azokat javítani kell, ha azt akarjuk, hogy adventi énekeink között helyet foglalhasson. A következő dicséret tárgya a »Szeretet*, mely katekizmusi ének a XXVIII. zsoltár dallamára. Szép a kezdete, szép a végezete; de gyenge a közepe, mely pedig három versszakból áll. A versszakokban nincs valami erős összefüggés, tárgyát csak kerülgeti, a bizonyító példákat csak ugy rángatja elő, mi nem adhat kellemes összhangot. Kifejezése, illetve kidolgozása sem szerencsés: sok helyen értelmetlen, színtelen. Harmadik versszaka meg émelygős frázis. Ilyen énekkel még nem építhetjük Isten országát! Bőven nyújt kárpótlást aztán az »Év utolján« mondandó ének, mely valódi gyöngye e füzetnek. Van költőiség, hév, buzgóság többi dicséreteiben is, de igazi szerencsés alkotásnak csak ezt tarthatjuk, melyben nincs egy kivető gondolat, homályos kép, nincs egy oda nem illő szócska. Átolvasása után a lélek ugy elmerül a mulandóság gondolatába; de nyomban felemeli a csüggedő lelket azon tudat, hogy csak a test halhat meg, a lélek, az isteni szikra, az él örökké. Nem is törődünk hát mi az idővel, annak gyors repülésével, mert ajkunkon zeng az Ur neve s egyik énekünk ott találja a másikát. Szerencsésen van megválasztva a dallam is, melynek mélabús hangja annyira illik a megható szomorú alkalomhoz! Ezzel végére jutottam a füzetnek. A mint a tárgyilagos ismertetésből kitűnik, bizonyosra vehető, hogy szerző ihletett vallásos kedélylyel, nem közönséges költőiséggel fogott nehéz munkájához. S ha mégis jóval több e füzetben a gyenge, közepes, mint a jó, használható: okát abban találjuk meg, hogy nem könnyű dolog énekeinket jól átalakítani, s hosszú idő kívántatik ahhoz, míg az énekeskönyv egészen át lesz dolgozva. Helytelen vélemény volna azonban azt hangoztatni, hogy jelenleg ihletett dalnokok nincsenek, s a mai vallástalan kor teljesen alkalmatlan zsoltár-költésre. Vannak vallásos lelkek, kik költői, örök szép énekeket irnak, de csendes munkálkodással. Szerző jó kedvvel, igazi hivatottsággal irta énekeit. De hibája, hogy még az életet nem ismeri sokféle szövevényeivel, fény- és árnyoldalaival; a szivet sem ismeri fölemelő és lesújtó érzelmeivel. A költészeti szabályok alapos ismerete, gyakorlati alkalmazása még nem elégséges arra nézve, hogy valódi remek énekeket lehessen irni. Megnyerő, lebilincselő a külső kidolgozás, mely könnyedén rabul ejti a szivet, de csak pillanatra s ha fülnek és szemnek megtetszett, kötelességét elvégezte, tartós nyomokat nem hagyhat az emberi lélekben. Merész szárnyalású ódai föllengésü hymnuszokat különben sem várok szerzőtől; mert az ő kedélye csendes, a nagyobb hullámzást sem nem szereti, sem nem birja. Ha néha mégis magasabban repül, látszik, hogy nem természetes. Az erőlködésnél pedig nincs visszataszítóbb valami! Véleményem szerint tévednek hát azok, kik elfogultságukban azt állítják, hogy e füzet szerzője — aki nem más, mint az ifjú Szabolcska — magas szárnyalású énekek Írására van hivatva. Az eddigi jelekből Ítélve: épen nem. De hogy kedves, kellemes hangzású áhítat és buzgóságteljes dicséreteket irhát: én is állítom s talán több joggal, mint amazok, és ezzel csak fontos szolgálatot tesz énekügyünknek. Mert a nyelv hatalmában van, a szavakkal, képeket és hasonlatokkal való színezés egyik előkelő tulajdonsága és sok gondot fordít a külső csínra és bájra is, mely szintén elismerésre méltó költői szép tulajdonság. Hadd üljön hát össze mielébb az egyetemes énekügyi bizottság. Tegye szigorú bírálat tárgyává a füzetek minden darabját s adjon helyes útbaigazító programmot, hogy a hivatottak biztos nyomokon induljanak el s adjanak olyan énekeket, melyek századokra szólnak. Mutassák meg, hogy a vallásos költői lélek még sincs kihalóban, a kor nem annyira elfajult és istentelen, mint egynémelyek állítják. A szépet és igazat megérti, felfogja s azon költőket is tudja méltányolni, kik sok lelkesedéssel és hivatottsággal fognak egy-egy örök szép alkotású ének megírásához s többre becsülnek egy igazi vallásosságot, hitbuzgalmat lehellő éneket egy kötet üres szerelmi ömlengésnél. Felső-Barczika, 1892. Szulicty Benedek, ev. ref. lelkész.