Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-04-21 / 20. szám

a nimbust, a melylyel a sötétség századaiban bírt a korlátolt elmék fölött. Világi uralmának immár vége; azt többé bajos volna visszaszerezni. Arról már el lehet Schillerrel mondani, hogy: »Die schönen Tage in Aranjuez Sind nun zu Ende!« Czékus László. KÖNYVISMERTETÉS. Két röpirat. (»Egy tudós Koryphaeus* Plagiosippustól és »Válasz Plagiosippusnak« Pauer Imrétől.) Sokféleképen és sok izben kifejeztetett már az, hogy a mi egész kulturánk csak másodlagos (secundair) jellegű és hogy még inkább ilyen tudományos irodalmunk. Közvetítői vagyunk csak a nyugat tudományosságának s valósággal »a tudományban utazunk«, mint valamely behozatali cikkben. Amit a külföld tudósai megcsinálnak, felfedeznek, azt a mi tudósaink újra megcsinálják, újra felfedezik és rendkívül csekély azoknak az igazi tudósoknak a száma, akik tényleg gazdagítják is valamivel a tudományt. Egy ilyen secundair jellegű tudományos irodalomban egyáltalában nem lephet meg, ha olyanok történnek, mint amiket Plagiosippus röpirata vet Pauernek szemére és egészen igaza van a megtámadottnak, midőn válaszában azt mondja, hogy »ha a röpirat szerzője tudományos állapotaink ismeretéhez kivánt volna csak járulni egy jellemző adattal: bizonyára kár volt visszakalandoznia a messze múltba, sokkal közelebb, sokkal jellemzőbb adatokra is bukkanhatott volna és talán nem is nagyon nehezen hozzáférhető módon*. A másodlagos irodalmakban egészen természetes, ha valaki két vagy három könyvből csinál egy negyediket és a tudósság magasabb fokát legfeljebb csak az jelzi, hogy egy másik meg már tiz vagy húsz könyvből csinál egy tizenegy- vagy huszonegyediket. A világon különben mindenütt a fejlődésnek az volt a menete, hogy az átkölcsönzött másodlagos kulturából fejlődött ki az elsőleges és ügy lett lassanként nemzetivé, individuálissá, eredetivé és szabadította fel magát az idegen tekintélyek nyűgöző hatása alól. Nézzük meg tudományos irodalmi műveink legeslegnagyobb részét, azok mind ebből állanak: »a mint X. mondja,* — »a mint Y. álllítja,* — »úgymond Z « stb. és legfeljebb aztán maguk a szerzők még egy-egy betoldó megjegyzést, vagy egy kis kibővítést tesznek oda, hogy »X-nek még ezt meg ezt kellett volna elmondania, hogy nézete stb. teljes legyen« s az ilyen irók már eredeti, önálló számba mennek; de a legritkábban találjuk az igazi önálló lángésznek azt a szabad nyilatkozatát, erős egyéni meggyőződését: > én pedig azt mondom /« A folytonos tekintélyekre való hivatkozás mellett eltörpül az egyén saját véleménye s illetőleg ezeknek a nagyságoknak körében nem is mer önálló véleménye lenni. E puszta tolmácsolásból sokan lettek nálunk nagygyá, akiknek egyedüli szerencséjük csak az volt, hogy egy Smith, Stein meg Roscher, egy Maculay meg Buckle, egy Wundt, Mill, meg Oettingen stb. előttük éltek és irtak. Pauernek is a többek között ez volt a szerencséje és Pauer is a phil. propaedeutikájában nem tett egyebet, minthogy egy 90 íves nagy munkát kivonatolt és csinált belőle, a mint erre hosszú tanári tapasztalata megtanította, hogy mit lehet adni az ifjúságnak, két 8—8 íves tankönyvet; azt csinálta tehát, amit százan mások a tankönyvgyárosok közül. És mégis most ebből egy irodalmi botrány lett! A lapok vezércikkeznek s emlegetik a scandalumot — persze most alkalomszerüleg és mert van a dologban valami pikáns. De vájjon máskor és állandóan foglalkozik-e a sajtó tudományos irodalmunkkal? Van-e igazi magasabb színvonalon álló kritikánk, mely ellenőrzőleg és fejlesztőleg hatna irodalmunkra? És tudományos mozgalmainkra hol van az állandó nyilvános ellenőrzés és az irányító befolyás? Egy általános bajnak csak egy felszínre került jelenségére mutat rá Plagiosippus röpirata, melynek igazi, komoly, mély benyomását és tudományos értékét csak az devalválja, hogy nem tud teljesen tárgyilagos maradni. Neki egy pillanatra sem lett volna szabad a személyeskedés terére lépnie és nem lett volna szabad csak egyetlen durva kifejezést is használnia (»förtelmes munka*, >arcátlan merészség«, »paraszt elmével« stb.); mert igy akaratlanul is elárulta, hogy személyes okok is közre játszottak a birálat megírására és nem csupán tudós, objectiv érdekek vezették reá. Ez pedig már csökkenti a hatást. Az »Egyetértés« (101. szám, ápril 10.) névtelen bírálója mutatott rá az egész dolognak igazán a punctum saliensére, mikor azt mondja, hogy a szóban forgó pályamű (Az ethikai determinismus) megítélésénél »előttünk az a fő, hogy van-e a munkának olyan conceptiója, mely életet önt a felhasznált anyagba s mely conceptió az írói egyéniség önállóságát tanusítja«. Hát igen, ez a fődolog! És Plagiosippus is kiérezte, hogy tulajdonképen az eredetiség ebben nyilvánulna; mert a többi argumentuma e főfontosságu dolog mellett egészen másod-, sőt harmadrendűvé törpül. Kétségtelenül érdekesek és Pauerre, mint tudósra nézve igen jellemzőek azok a dolgok, amelyek tankönyveiről mondatnak; de ezekre nézve jóformán egészen megnyugodhatunk azok után, amiket Pauer a maga válaszában elmond, hogy t. i. ő maga sem tartott az eredetiségre igényt, ő csak közlötte azokat az eredményeket és elméleteket, melyekre az újabb tudomány jutott és hogy ő nyíltan megnevezte forrásait, továbbá, hogy azok a Plagiosippus által felhozott s a szerző tudásának rovására irt hibák stb. pusztán csak nyomdahibák (?!), melyek a revizió elnézéséből eredtek. Jó, hogy rájuk mutatott Plagiosippus; de ezek nem birnak nagy fontossággal. Egy következő kiadásban (ha lesz!) egy kis revízióval, ám engedjük meg, kijavíthatok lesznek, talán a corrector is megcsinálhatja majd! Azonban a sok gúnynyal, metsző sarcasmussal és szellemességgel iró Plagiosippus nem azért nagy készültségü philosophus is, mert ilyennek mutatja őt a munka, hogy meg ne találná a lényegest is. Nézetem szerint az ő egész röpiratának a legsújtóbb két vádja az, a midőn Pauer Ethikai determinismusát bírálva azt mutatja ki> hogy 1-ször Pauer még a jellemzésekben, a kritikákban sem önálló, ezeket is úgy írja ki forrásaiból; nem autopsia alapján ítél, hanem »egyre másvalakinek az összefoglaló számadását árulja hiteles idézet gyanánt« (39. és 42. 11.) 2-szor pedig — s ez a vád az elsőnél még nagyobb beszámítás alá esik — hogy Pauer a pályamű 52. lapján azt mondja, hogy a charakternek természetét tapasztalati uton kell megállapítani és nem szabad itt a speculatió útját követni, tehát, hogy nem a metaphysikai methodust, hanem a természettudományi empiricus módszert kell itt használni és mégis az empiricus Pauer a metaphysikus Schoppenhauerrel teljesen egy és ugyanazon eredményre jut (47. 1.). »A kutatás módszerének, melyet itt egyedül