Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-04-07 / 18. szám

Parisba történészeiket, Rómába és Athénbe s a régi görög városokba classica-philologusaikat! Minden egyes ember száz meg száz gyermeknek adja át tapasztalatait élő szóval s a tanár tapasztalatainak öregbítése egész nemzedék szellemi nyeresége. Mi volna tehát a báró Eötvös által kivánt jó tanárok előállításának módja? Szánjon rá az állam évi 25,000 frtot tanárok külföldi tanulmány-útjaira, és pedig 50 tanárnak adandó 500—500 frt alakjában. A két protestáns felekezetet birja rá, hogy hasonló célból mindegyik szuperintendencia 2—2 tanárt, a katholikus klérus pedig dús alapjaiból egyházmegyénként 2—2 tanárt küldjön ki hasonlag 500—500 forinttal. Ez évi állandó contingens 100 tanárnak külföldi utaztatása lenne 4, 5, 6 hónapon keresztül, ki-ki menne tetszése, hajlama és előtanulmányai szerint választandó országba, városba, legfeljebb általánosságban lehetne megszabni, hogy a classicaphilologus és aesthetikus Hellast és Itáliát, a modern történész Franczia- és Olaszországot stb. tanulmányozza kiválóan. Ily módon s az alább előadandó eszközzel arról is lenne gondoskodva, hogy a tanárok (kik között bizony fukar emberek is akadnak) tényleg ráköltenék az egész összeget (sőt esetleg a magukéból is) tanulmány-útjokra és könyvek vásárlására. Ez pedig az lenne, hogy minden tanár köteleztetnék utazásának befejeztétől számított hat hónap alatt tanulmány-útját megírni, annak nemcsak szellemi eredményeiről számolván be, de az általa tanulmányozott ország vagy város anyagiakra vonatkozó körülményeivel is, a megélhetés körülményeit később ott utazandó társai okulására előadván. E jelentések a minisztérium által testes kötetben kinyomatva, minden tanári karnak és az oktatásügygyei foglalkozó testületnek megküldetnének s igy egyúttal a magyar tudományosság autopsia utján szerzett évi 100— 100 tanulmánynyal gazdagodnék. Minden tanár, kinek reménye lehet, hogy ily módon külföldre kijut, örömmel tanulná át e könyvet, saját tanulmánya leendő helyét kiválasztandó, s viszont a tanuló iíjuság is szivesebben olvasna egy-egy kedvelt tanártól származó cikket, mint egészen ismeretlen irótól. Ha meggondoljuk azt, hogy a legtöbb tanár szűkös anyagi körülmények folytán sohasem jut hozzá egy külföldi utazáshoz, mi pedig általánosan tudva van, hogy a szellemi látókör tágítására a legnagyobb befolyású; legtöbb esetben itthon, a magyar nyelven kívül mást megtanulni érdemesnek se tartva, kis tantárgya szűk körét egykét gyarló kézikönyvből művelvén, savanyodik el — érthetjük tanügyünk egyik gyarlóságát. Van földrajz-tanár, ki a magyaron kívül más nyelvet nem ért, de tankönyveket ír tárgyáról, csupa magyar könyv nyomán, miután soha a »szűkebb« haza határain kívül nem járt; van történeti tankönyv-iró, ki soha egy eredeti okmányt nem látott s magyar könyvekből irja össze kis »világ történet«-kéjét; classica-philologus, kinek összes tudománya nem terjed túl egy Ábel-, Bartalvagy Csengeri-féle editión; német nyelv- és irodalomtanár, ki németül beszélni se tud és soha német vidéken nem lakott; francia tanár, ki öszszes tudományát magyar-francia grammatikából s legfeljebb a gyermekei bonnejától merítette! Mi más lesz az, ha ezeknek alkalom és mód nyujtatik s kilátásba helyeztetvén egy-egy külföldi út, nyelvek tanulására rábiratnak, mivel nemcsak maguk, de még többet nyernek tanítványaik. A kérdés még csak az, miként történjék a kiküldendők kiválogatása. Ha ösztöndíj-pályázat tűzetik ki, rendesen a legérdemtelenebbek nyerik, kiknek legtöbb politikai összeköttetésük van. Ha a kormánytól, püspököktől s fölebbvalóktól (igazgatók, tankerületi főigazgatók stb.) függene, akkor a kormánypárti kortesek, s a »porig alázatos« hivek, a tányérnyalók válogatlatnak ki a fölebbvalók és ajánló egyének által s kegyosztogatás lesz a tehetségek támogatása helyett. Erre csak egyetlen mód van: maga a jogosított tantestület válassza meg emberét, kit kiküld és se a kormánynak, se superintendentiának, katholikus püspöknek, rendfőnöknek stb. ne legyen joga visszavetni a választott egyént, legyen az még oly »ingrata persona« is. Helyettesítéséről a kiküldő gondoskodnék, ugy hogy a kiküldendőre semmi teher ne háramoljék s fizetéséből itthon maradó családja megélhessen. A kiküldetés ideje tartana augusztus 1-től december 31-éig; az augusztus hó az utazásra és a kiválasztott városban levő előzetes tájékozódásra, szeptembertől december végéig pedig a speciális tanulmányokra, melyek megkönnyítését az adandó kormányi ajánlatok eszközölnék, lenne fordítandó. A kiküldendő tanárok életkorának maximuma gyanánt a 45-ik évet tartom megállapítandónak. Azontúl nem szívesen mozog az ember, a csak egészen fiatal embert pedig esetleg másféle élvezetek vonják el a komoly munkától. Lenne ez egyúttal jutalma is a különben avance-ra nem igen számítható tanárnál s előiskola az esetleges egyetemi tanárságra, melyről szintén kellene gondoskodni, mert a magántanári intézmény megsemmisítésével (melyre megtétettek már az alapos előmunkálatok) a középiskolai tanárok javából kell az egyetemek leendő tanárait ujjonczozni. Hogy idősebb korban is hasznos egy-egy külföldi tanulmányút, élénk példa rá maga a közoktatásügyi ' 35*