Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-03-20 / 13. szám

ség, nyugalomért el kell hagynia; korteskedésektől minden körülmények közt tartózkodjék! De mit mondjunk ahhoz, hogy pap mint választási elnök, vagy mint bizalmi férfiú közreműködik tulajdon hívei ellen folytatott erőszakoskodásokban, jogai szabad gyakorlásának elrablásában. Milyen lelkiösmerettel, a meghallgat!atásnak reménységével vájjon fogja még azután is prédikálni a keresztyén vallásnak tiszteletreméltó tanait : az egyenlőséget, jogot, igazságot, lelkiösmereti szabadságot!? A ki szelet vet, vihart arat. Vihar után pedig ami marad, az pusztulás; a pusztulásban romok, közöttük legszánandóbb roncs az Isten igéjének szolgája és Istennek földi országa. Helyes pénzügyi rendszert. Halad a világ, drágul az élet. Mindenfelé arról panaszkodnak, hogy kevés a fizetés: vannak szegény emberek. kik 1500 — 2000 frtnyi fizetségen kénytelenek nyomorogni (?) s azért nem lehet csodálni, ha egyre kiáltoznak a szabadító államhoz. Intelligens voltára hivatkozik a birói kar, a tanár, az alsóbb fokú állami hivatalnok, a végrehajtók országos szövetkezete stb. stb. s intelligenciájuk (okozására obulusokat kérnek. Református ember, aki egyúttal konventi tag. lelkesen vezércikkezik a kath. kongrua-kérdésről, a gör. kath. papság hazafiasságát állami dotációval követeli megjutalmazni, kimondván, hogy »hazafias érdemeik a múltban, hazafias missziójuk ma pedig egyenesen nemzeti köteleségévé teszi minden komolyan gon golkodó magyar politikusnak, hogy legmelegebb részvéttel karolja fel ügvüket«. Ugy látom, hogy Magyarországon mindennek jó lenni, csak magyarnak, csak protestánsnak nem, különösen pedig nem jó kálvinistának. Hazafias érdemeinek megjutalmazását várja a ruthén, szerb, oláh, szász stb. vagyis hazafisága dijában bért követel; a magyar állam legmagyarabb eleme: a református papság pedig érje be azzal, ha szegényen és önzetlenül szolgálhatja a hazát, mert az anyagi segélyben való részesítést első sorban azok igénylik, a kiknek elévülhetlen érdemeit, lángoló hazafiasságukat tele szájjal kiabálja a sajtó. Bezzeg nem emlegeti a mi érdemeinket a múltban, missziónkat most és jövőben, nem is teszi kötelességévé a komolyan gondolkodó magyar politikusnak. hogy legmelegebb részvéttel karolja fel igazságos ügyünket. Pedig félannyi jó akarattal és buzgalommal, mint amennyivel a hercegprímás legkisebb mozdulatát kisérik, végtelenül sokat lendítenének »a mi igazságos ügyünkön® s igazán hazafias dolgokat cselekednének. Kongrua-kérdés, zsidó-vallás recepciójának kérdése és még egy pár száz kérdés mindig felszínen van. a protestáns papság anyagi segélyezésének kérdéséről pedig csak a beavatottak tudnak valamit. Lám, még az ev. ref. egyház részére nyújtandó sorsjegy-kölcsön eszméje is csak két napig élt s a feltámadás reménye nélkül várja a realizálást. De hát sok tekintetben magunk vagyunk az okai annak, hogy velünk a jó Istenen kívül senki sem törődik. Ugy látszik, zsinati atyáink sem, mivelhogy csak egyházalkotmányi és adminisztracionális kérdésekkel bíbelődve, a nagy munkában elfelejtkeznek arról, hogy kenyérre is van szükség. A zsinatra fölterjesztett javaslatok közt egy sincs, amely gyökeresen ldsérlené megoldani anyagi javadalmazásunk égető kérdését. Nem tudom, hogy mi az oka, de én ugy látom, hogy a mi zsinati atyáink nem nagyon aggódnak amiatt, hogy mi lesz egyházunk belhivatalnokaiból a következő decenniumban s mi lesz az egyetemes egyházzal, amely utóvégre még igehirdetőket sem fog kapni. Mennyivel jobban itéli meg a helyzetet náloknál az az idegen becsületes angol (dr. Mathews), ki éles szemekkel fölfedezvén a mi legsorvasztóbb bajunkat: a szegénységet, azon óhajtásának ad kifejezést, hogy »az egész egyházra nézve minél előbb helyes pénzügyi rendszert találjunk, amely által anyagi segélyforrásaink kifejlesztethetnének és minden lelkésznek biztosíttathatnék tisztességes életmód Tehát mindenekelőtt helyes pénzügyi rendszer! Itt volna már igazán szükség oly férfiú szakismeretére, ki a most fennálló rendszertelen egyházi adózás félretételével helyes irányba terelné pénzügyeinket s ezáltal képessé tenné egyetemes egyházunkat fölséges céljainak megvalósítására. Ilyen pénzügyi-geniet azonban — fájdalom — nem vagyok képes fölfedezni a látóhatáron, a mennyiben azok. akik hivatva volnának ez irányban fényes tehetségökkel közremunkálni egyházuk fölvirágoztatásán, jobbnak látják a »kongrua-kérdés «-ről elmélkedni, amihez elvégre is szorosan véve semmi közük. Pedig az idő sürget anyagi viszonyaink helyes rendezésére: a nyomorüságosan díjazott lelkészi kar 'nem várhat a végtelenbe menő időkig s viszont az egyház sem maradhat meg régi lagymatag álláspontján a belhivatalnokok javadalmazásának javítását illetőleg, hacsak önmaga nem akarja megásni sírját. Mert jegyezzük meg, hogy a szegénység csak szegény eredmény ket szü'het és egy józanul gondolkodó magyar ref. ember nem tarthatja egyébnek, mint unalmas, cifra frázisnak azt a sokat hangoztatott tételt: nagy gazdagság van a mi szegénységünkben. A helyes pénzügyi rendszer sok nyomorúságtól mentene meg bennünket és sok oly cél megvalósítására képesítene, amiről mai napság álmodnunk sem lehet. A helyes irány azonban oly munkálattal, mint az egyházi adóról szóló zsinati törvényjavaslat, sohasem lesz megtalálható. Egy kissé több szabadelvűség, egy kissé több buzgalom az egyház és egy kissé több tisztelet a lelkészi pálya iránt . . . s mindjárt meg lesz találva a helyes pénzügyi rendszer, melynek alapja nem lehet más, mint a meglevő forrásoknak helyesebb kihasználása s ujabb források megnyitása. A legkevesebb, amit. azoktól megvárni jogunk van, kiknek kezébe jelenleg közegyházunk vezetésének sorsa 25*