Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-03-10 / 10. szám

ság magasabb fokán, a konventen következetesen nem az felel meg, hogy annak választott tagjai az egyházkerület által választassanak, hanem »valamint az egyházmegye közgyűlése választ közgyűlési tagokat az egyházkerületi közgyűlésre : (ennek elébe tehetnénk : valamint az egyházközségi közgyűlés választ képviselőket magának a presbyterekben; és valamint a presbyterium küld egyházközségi képviselőt az egyházmegyére) ugy válaszszon képviselőt az egyházkerületi közgyűlés a konventre, amely őt mint szűkebb körű alsó hatóságot képviselje a felsőbbön. De a miképen az egyházkerület közgyűlése nem csupán az egyházmegyei közgyűlés küldötteiből áll, sőt nem is ez az alapelem: ugy a konvent is alakíttassék meg a presbyteriumok választása által és csak az igy megalakított konventen képviseltesse magát az egyházkerületi gyűlés, mint annak közvetlen alatta álló hatóság!« Azaz épen az indokolás okoskodása, ha következetesen kivitt volna, abban végződnék: Minden egyházhatósági testület a presbyteriumok által választatik, de mindeniken mint felsőbbön, képviselői vannak a közvetlenül alatta állónak, de az alap, az éltető elem amaz, ez pedig az egyes testületek elválaszthatatlan összetartozását képviselő elem. A konvent így nem szakíttatik el az egyházkerületektől (1. javaslat 62. 1.), de nem a presbyteriumoktól sem! És ez az érv is ér valamit. S ér talán az is, amit a konventnek előirányzott hivatásköre nyújt az a) pontban, mely ezt mondja: >Zsinat együtt nem léte esetén képviseli a magyarországi ref. egyházaknt*. Egy testület, ha képvisel, kit vagy mit képviselhet ? Félelet: azokat, akik választják, akik küldik őket a képviselésre. Vonjuk le a következtetést! Ha az egyházkerületi gyűlések választják, alakítják meg a konventet, vagyis ők küldik abba követeiket: mégis a magyarországi egész egyházat fogja az képviselni ? Talán az egyházkerületek, bár részben a presbyteriumok által választva, még nem a magyarországi egész ref. egyház? A vármegyék törvényhatósági bizottságai a községek által választatnak meg: vajon ezért ezekből küldik fel az országgyűlési képviselőket? Nem visszamennek-e e végből újra a néphez ? úgy hogy a javaslat alapján megszerkesztett konvent hamisan fogja magát a magyarországi református egyház képviselőjeként viselni. A javaslat szelleme pozitív irányában határozottan centralisztikus törekvéseket mutat, csak egy részében látom világolni a protestáns szellemet: a papjelölés eltörlésében, a meghívás visszaállításában. E kettő együtt engeszteli a megbántott prot. szellemet, feledteti talán a keserűséget, mit a jelölés okozott megalázkodást követelő szellemével sok derék lelkészjellegü egyénekben. Hanem én ezt sem találom teljesnek. A papi tekintély nagyon-nagyon alá van sülyedve a nép előtt is. Ezen segíteni kellene. Ha külső eszközzel egyátalában lehet segíteni, az semmi más nem lehet, mint a papi állomásoknak feltétlenül meghívás utján betöltése. A kit a nép maga hív, az bizonynyal erősebb azzal a néppel szemben, mint aki maga ajánlja magát; mert a pályázást, annyival inkább a próbaszónoklat, tartást és az ezzel tett, hacsak egyszerű látogatásokat is, a nep annak tartja — nem is alap nélkül. Továbbá ha nincs pályázás: nincs csődület, verseny; alig van tehát alkalom a korteskedésre; minek ismét eredménye az, hogy aki a választók megvesztegetése nélkül lett pappá, azt inkább tisztelendi a nép, mint aki pénzzel, vagy valami érdek segítségével nyerte el azt a hivatalt. Aki ösmeri viszonyainkat, elborul annak lelke a gondolatra, hogy a lelkek megvásárlása, a vesztegetés az egyházban is annyira elharapózott, hogy e nélkül még papválasztás sem folyik le. Milyen mértékben ássa ez alá a papi tekintélyt, arról szólni is felesleges. Aki hatalomhoz akar jutni, az mig erőszakos lefelé, gyáva felfelé. Alighanem ez az oka annak, hogy a javaslat e mostani zsinatnak sem tűzi feladatává, ami pedig a legáltalánosabb, de mindenesetre legbuzgóbb óhaj ma a prot. egyházban: egész sulylyal fellépni államilag segélyeztetésünk érdekében. A »közpapok«-at azzal csendesítgették. hogy ügyök hivatalos ellátást igényel. Miért nem akar tehát a zsinat ez érdemben is tenni? Az alkalmazkodás, vagy opportunizmus a végletekig, jó politika-e? A napról-napra éléshez igen, de nem az igazi élethez, mit alkotások mutatnának Kultúrharcot nem akarhat épen a türelemre erőszakosan is rászoktatott prot. egyház. Nem óhajtja egy komoly gondolkozású prot. ember sem, hogy erőszakosan szekularizálják a klérus és a kath. egyház birtokában lévő javakat, bár jogtalan cselekedet egyátalában nem lenne ez a kétségtelenül állami eredetűekre nézve, miután ez utóbbi nagyobb részét magára vette azon kötelességek terheinek, melyeknek hordozásáért adta azt a rengeteg vagyont. Még kevésbé kívánjuk, hogy bennünket, mint prot. egyházat részeltessenek azokban a javakban. De azt csak kérhetnénk, talán követelhetnénk is, hogy százados sérelmeinkért kárpótoljon, magának az államnak folytonosan teljesített szolgálatainkban segítsen az állam javaiból annak kormánya, ne pedig koldusfilléreket adjon. Ha már az 1848: XX. t.-c. kötelezvénye be nem váltható, legalább meglevőinket pótolja ki a szükségessel! Hogy ezért cserében autonómiánkat kellene adnunk!? De hiszen mi nem ajándékot kapnánk az államtól, bármennyit adna is, hanem visszakapnánk a magunk igaz tulajdonait, melyeket azokban a szomorú időkben rablással, fosztogatással és csalással vett el tőlünk a kath. gyűlölet. Mi bírótól kérünk ítéletet, kárpótlást sérelmeinkben és sérelmeinkért. Ha pedig nekem a bíró, az ő hivatalos kötelességében eljárván, igazságomat kikeresi, elorzott vagyonomat visszaadja, miképen volnék én annak lekötelezve? Im, a kath. egyház le van kötelezve valóban az állam iránt, mégis nem fél az egyenlőség és viszonosságnak most is nekik kedvező törvényét támadni, annak megváltoztatását vakmerően követelni, hogy necsak a gyakorlat tegye lehetővé, hanem törvény is szentesítse bitorlásaikat, miket isteni és emberi jogok ellen elkövetnek büntetlenül azon államkormánytól, melytől mi törvényes jogainkba helyeztetésünket kérni is félünk. Szerettem volna még a részletekhez is bővebben szólani, de az idő rövidsége miatt csak röviden szólok. 1. Tanítók és énekvezérek a papnak hivatalos működéseikben »engedelmeskedni tartoznak« (105, 110. §.). Ez a magyarázat nélkül adott kategorikus parancs a mai tanítónemzedék önérzetét méltán sérti, despotizmusra hajlandó pap kezében pedig sok kellemetlenségnek lehet előmozdítója. 2. Én az egyházak osztályozását beszüntetném; a papokban a testvéri szeretet helyett nem ápolnám ezzel is az irigységet egyfelől, a gőgöt másfelől: mely már is sokkal inkább megvan a prot. lelkészek közt. mint ez az ős prot. egyszerűséggel összeférhető volna. A lelkészeket nem minősíteném mással, mint szigorú vizsgával a tanfolyamon és a képesítőkön. Mert az a minősítés olyan iskolás módon mig erkölcsi nívóját a papságnak sülyeszti, tápot adva sokszor indokolatlan elbizakodottságnak, másfelől szellemi nívóját sem emeli, mit bizonyít az eltelt 10 esztendő és bizonyítani fog hosszabb idő még jobban. 3. A választói jogosultak közül a javaslat is kihagyja a más vallású férjnél levő ref. asszonyokat, holott egyházi adót ők is fizetnek. A lefolyt időszakban támadt elégedetlenség e miatt, csak az illető hatóság nem hozta nyilvá-