Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-03-10 / 10. szám

zetnek, mondván: »én gondoskodtam az én érdekeim munkásairól, te is gondoskodjál a magadéról, ha élni akarsz*. Nagyon természetes, ezáltal is igyekezve elvenni az egyházaknak iskola- és tanítótartási kedvét. Ezen igyekezetében nem is csalódott a horvát-slavon kormány, mert nemcsak a róm. katholikus és görögkeleti iskolákat harácsolta el magának, hanem gyenge őreink aluszékonysága miatt, tőlünk, magyar reformátusoktól is kicsalt három iskolát, hol most a reál tárgyak — a horvátslavon kormány szigorú rendelete folytán — horvátul adatnak elő, nem csekély kárára, hátrányára a magyar nemzeti eszmének és a református egyházi életnek. Meggondolva azt, miként jelen korunkban a nemzetiségi s legújabban még a vallás-felekezeti tekintetek is oly élesen domborodnak ki a népek életében: nem bizonyos mértékű hibának tűnik-e az fel aggodalmasan vizsgálódó lelki szemeink előtt, hogy ezen községek — bizonyos közönyösség, vagy nem tudom én mi miatt — lemondanak nagy nemzeti s fontos egyházi misszióikról ott a távol idegenben? Két községünk áll még szilárdan, rendületlenül, mint erős, örök fernnaradásra hivott kőszirt, a romboló tenger hullámai közt — állhatatosan harcolva a horvát sovenizmus mindent átható ereje ellen, Szt. László és Haraszti; ezek ellen is kinyujtá ugyan birvágyó kezét az államosító erőszakoskodás, de Kelecsényi Mihály lászlói és és Nagy Szabó Sándor haraszti-i ref. lelkészek erős, kitartó és állhatatos maguktartásán, öntudatos egyházi s magyar nemzeti politikáján megdőlt, megtört a horvát túlzók minden fondorkodó ereje, hatalma. Ezen két hü községnek s az ujabban létesített bánovcei missziói egyháznak van tehát még ez időszerint felekezeti ref. tanítója, kik a fönt irt sovenizmus szülte horvát nyugdíjintézetnek tagjai nem lehetvén, nekünk ref. felekezetnek kell őket s özvegyeiket gyámolítani, segélyezni, hogy nagy hivatásuknak megfelelőleg működhessenek érdemdús, nagy nevü lelkészeik oldala mellett. És teszszük-e mi ezt ? Nem! Szerény nézetem szerint mulasztás ez tőlünk, mulasztás ez intéző köreinktől. Slavoniai reform, tanítóink, kik a magyarságnak s boldogító hitünknek fáradhatatlan misszionáriusi e távoli vidéken; kik a mellett, hogy egyházi érdekeink előmenetelét lelkiismeretesen munkálják, még nyelvi nehézségekkel is kénytelenek megbirkózni ez idegen ajkú nép közt, bizony-bizony megérdemelnének annyit, hogy küzdelemteljes, önfeláldozó, munkás életük bevégeztével özvegyeik s árváik ne kényteleníttessenek hozzájok nem illő (mezei) munkával szerezni be az életre legszükségesbbeket, mint teszik ezt az ottani özv. tanítónék. Ugy, de azt mondhatja erre a szíves olvasó s az intéző körök, hogy három ember s annak családja kedvéért az egyház nyugdíjintézetet nem állíthat. Nem három ember s annak családjáról van itt szó, tisztelt olvasó, hanem egy tanítótestületről, mely maholnap mind több-több tagot számlál; mert a mellett, hogy az említett elharácsolt iskolákat a közel jövőben vissza fogjuk hódítani az egyház kebelébe, még a mindig nagvobbnagvobb arányokat vevő missziói lelkészállomások mellett tanítói székek is hova-tovább sűrűbben szerveztetnek: s az ígyen megnövekedett horvát-slavonországi reform, felekezeti tanítók testülete nagyobb számú taggal birva, a magyar nemzeti eszmének s az egyháznak csak előnyére, dicsőségére; missziói képességére pedig szintén csak üdvös irányban ható lehetne az, ha a megújuló zsinati közgyűlés ezeknek a szerény munkásoknak leendő nyugdíjaztatásáról is egyszer s mindenkorra valamiképen gondoskodni igyekeznék. Hogy miként intézkedhetnék e fontos konfesszionális és nacionális ügyben a n. m. zsinat, arra nézve — szerény nézetem szerint — háromféle mód lehetséges: vagy a magyarországi vallás- és közoktatásügyi kormányt nyerné meg arra, hogy felvenné slav. tanítóinkat a magyar nyugdíjintézetbe, vagy a horvátot, hogy oda vétethetnének fel. Ha e kettő nem volna kivihető, úgy talán leghelyesebb volna őket bevenni azon egyházmegye lelkészi gyámegyletébe, melyhez az illető tanítók tartoznak. Ígyen biztosított létük tudatában nagyon kétségtelen, hogy még nagyobb erővel, lelkesedéssel s hatványozott ügybuzgósággal munkálnák ők szeretett egyházunk s nemzetünk szent ügyét ott, hol annyi viszálynak és erőszakoskodásnak van kitéve minden, a mi magyar. Nem tudom azért eléggé ajánlani a t. zsinati atyák figyelmébe ezen nemzetünknek és egyházunknak szerény misszionáriusait — a slavoniai ref. tanítókat. Midőn magyar hazánkban felekezetünk minden tanítója részesül az állami nyugdíjban, vájjon méltányos volna-e, ha ezen idegenbe küldött munkásainkat, kik többszörösen szolgálják ottani nemes érdekeinket, gondoskodásunkban nem részesítenők, csak azért, mert Slavoniában vannak ? Ismételten felhívom tehát ez ügy beható megtekintésére a t. zsinati atyák becses figyelmét. Földes Antal. Középiskoláink a miniszter jelentésében. i. A hazai közoktatás állapotáról szóló XX. jelentés immár közkézen forog. A mult (1890—91.) iskolaévet rajzolja nagy vonásokban, »a közel jövőre nézve pedig fontos felvilágosításokat ád«. Ebben egy ívásu az eddig megjelent tizenkilenccel. Abban is, hogy réges-régen tett ígéretek újulnak meg benne, miknek teljesülése — ki tudja meddig »késik az égi homálybani«. Például az autonom egyházak középiskolai tanárai számára tervezett nyugdíj intézet — annyi autentikus, annyi legeslegkompetensebb kijelentés dacára — a jövő titka még most is. Az egyszerre sokat akarásnak sok Ígérgetés a gyümölcse. Sajnos, de természetes: kevés érik meg közülök. Nagy részük irott malaszt marad, mik arra valók, hogy reményre jogosítsanak, lelkesítsenek, hogy aztán annál jobban lehangolják az édes álmokba ringókat. Országvilág vallja! Kultuszminiszterünkben megvan a jóakarat, megvan a talentum. Az a baj, hogy az értékesítésökhöz szükséges nervus rerum gerendarumnak vagyon nagy szűkében. Egyre nagyobbak a paedagogia, a hygiéna követelései. Az élei komfortja már az iskosában kezdődik; a spártai egyszerűséget külsőségek fénye, sőt pazar pompája váltja fel. Minderre pénz, még pedig nagyon sok pénz kell. És egyházaink, iskoláink, a protestáns közönség erején fölül hozott áldozatokkal sietnek emelni a »versenyképességet*. S mikor nem birják tovább, attól várnak és kérnek segedelmet, akit — mint erkölcsi és jogi személyt — testtellélekkel szolgálnak. Államsegélyért folyamodnak. Nem telik, nincs! »Az eddigi nagy áldozatok mellett kérelmüket ezennel figyelembe nem vehettem.«Igy szól a jelentés a felsö-lövöi, aszódi, szász-szebesi, bonyhádi, soproni ág. ev.; a Jcis-ujszállási és mezőtúri ev. ref. középiskoláknak, melyek mostanában folyamodtak államsegélyért. És igy szól a rozsnyói, selmeczbányai ág. ev. és a rimaszombati egyesült protes-