Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-03-10 / 10. szám

Van továbbá a társadalomnak oly élete, mely felöleli a nemzeti lét ertelmi, erkölcsi és politikai szükségleteit, tehát magasabb rendű élete, mely a haladással és a fejlődéssel van összekötve, holott az imént említett nemzetgazdasági szükségletek a mindennapi élet fentartására valók. A most említett magasabb élet az irodalom, művészet, tudományművelésében, a nemzeti hagyományok őrzésében s a nemzeti aspiratiók ápolásában áll: egyszóval azokban a szellemi működésekben, müvekben a nemzeti génius nyilvánul; s melyeknek összege a nemzet értelmi és erkölcsi élete megújhodásának a kútfeje. Egy nemzet nem lehet el művészek, tudósok, államférfiak nélkül, mert az ő munkájok tartja fenn a nemzeti műveltség tőkéjét s gyarapítja újabb szerzeményekkel és vivmányokkal. Egy nemzet nem élhet szent hagyományok, magas értelmi és erkölcsi eszmék ápol asa s a társadalmi élet fáklyavivői nélkül. Ezen magas functiókra előkészítő és alapvető* intézet kell, s az nem lehet máSj mint a középiskola. Ily iskola volt a múltban a gimnázium, mert belőle kerültek ki irodalmunk és tudományosságunk apostolai; még alkalmasabbnak kell e végre lenni a contemplált új középiskolának, mert a nemzeti állam kiépítése komoly munkájának két alapfeltétele van: nemzeti alkotmány és nemzeti műveltség. Alkotmányunk kereteit az új idők és életviszonyok követelményeihez képest átalakítottuk és alakítjuk; s szükség, hogy közművelődésünk melegágyait: közép- és felső iskoláinkat szintén a nemzeti genius természetéhez alkalmazzuk. 1848 előtt volt latin iskolánk, inkább latin anyanyelvvel; aztán 1867-ig volt osztrák középiskolánk encyklopaedikus tanfolyammal; azután volt minduntalan tatarozott kétféle középiskolánk, megrakva általános műveltségi és szakismeretekkel; és most akarunk alkotni egységes középiskolát nemzeti műveltségünk és haladásunk feltételeire való tekintettel. A nemzeti műveltség és a nemzeti haladás eszméivel mondhatni saturálva volt az értekezlet tanácsterme; s lélektanilag ez eszmék hatásának tulajdonítok egy pár igen tanúságos, sőt sok tekintetben megható jelenetet. Fölkeltek ugyanis helyeikről a reáliskolák régi hivei és támaszai, s szívből üdvözölték az egységes középiskola eszméjét, mert »úgy tapasztalják, hogy nálunk a reáliskola nem birta a társadalom igazi rokonszenvét megnyerni«. Később felállottak az egységes középiskola régi ellenzői, s készséggel hozzájárultak a reform-eszméhez; és — ami ezúttal legfontosabb — felállottak az egyetem és műegyetem tanárai, s kijelentették, hogy nekik teljességgel nincs szükségök arra a sok fizikai és mathematikai ismeretre, melylyel a középiskolák az ifjakat ellátják, mintha mondották volna, hogy nem ismeretekkel kitömött fejű, hanem hajlékony elméjű ifjakat várnak a középiskolától. Még érdekesebb volt a műegyetem rektorának az az ismételt kijelentése, hogy az a a »hasznosnak« kikürtölt ábrázoló geometria valóságos ártalmára van a középiskolai ifjúságnak, mert a helyett, hogy a tanulónak térképzetet adna, inkább összerontja. Minő különös! a reálstudiumoknak eme nagy adagait éppen az »élet«, s a »hasznosság« kedveért vitték volt be a középiskolába: s az a kalmár szellem, mely ezeket sürgette, kíméletlenül nekiment sokszor a »human« s kivált az ó-klaszszikai tanulmányoknak, sőt cynikusmódon kérdezte, hogy ugyan mi hasznát veszszük Virgilnek, Sophoklesnek vagy Horatiusnak? üe hát mi hasznát veszik gyermekeink az iskolában Aranynak, Petőfinek, Tompának? Üzleti felfogás szerint semmit; de a nemzeti műveltség szempontjából végtelenül sokat. Ha a reálstudiumok művelőinek nyilatkozata szerint, azok az u. n. hasznos tantárgyak az értelmi nevelés tekintetéből is gyakran haszontalanok vagy csekély értékűek: természetes, hogy a középiskola feladata nem azoknak szorgos tanítása, hanem annál valami magasabb, t. i., hogy a nemzet ifjúságát eltöltse igaz érdeklődéssel, ellássa érzékkel ama magasabb foka iránt a nemzeti életnek, melyről fentebb szólottam. Ebből a célból örök értékű eszköz: az irodalmi (aesthetikai) és történelmi, azaz humán tanulmányok. Ezeknek a hatására alakulnak meg az ifjúság elméjében és érzületében azok a szálak, melyekkel hozzáfogantatnak a nemzeti hagyományokhoz, s általában a nemzeti műveltséghez. Tehát a magyar irodalom, hazai történelem, a magyar föld ismerete nem puszta cifraság, hanem a leghathatósabb eszköz a végre, hogy átalakítsa az ifjút az ősök gondolkodása és érzülete mintájára; hogy beleilleszsze abba az értelmi és erkölcsi keretbe, melyet a mult nemzedék szelleme oly ösztönszerűen alkotott, mint a hogy a méh alkotja a sejtet. Hasonló módon az ó-klasszikai irodalom (s ránk nézve kivált a latin, mint volt anyanyelvünk) nem puszta külső mázat ad, hanem bevezeti fiainkat abba a világnézetbe, mely ma is telidestele van aesthetikai és erkölcsi elemekkel. Az értekezleten senki sem emlegette a középiskolai irodalmi és történelmi tanulmányok túlságát, sőt sokszor mindannyian kivántuk azoknak előtérbe állítását az ifjúság nemzeti művelése és a nemzet leendő haladása érdekéből. Sohase féljünk e tanulmányok nagy keretétől, mert a középiskolázás és a felső oktatás feladata nem az,