Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-02-18 / 7. szám

»rabok lajstromába, melyet méltán hívnak halál lajstromának is*. Egyszersmind megmotozzák őket »és annak a színe alatt, hogy olyan vasfüvet keresnek nálok, melylyel a békő kinyiihatnék* : minden pénzétől megfosztják valamennyit. Azután egyenkint tüzes vassal bélyegzik meg a rabokat, mint a barmokat szokás. Azon korbeli képekről tudjuk. hogy a bélyeget a nyaktő alá, a hátgericz legfelső csigolyái fölé ütötték. A bélyegzőn Francziaországban a Bourbon liliom díszlett, a honnét az ancien régime nyelvén liliomozni (fleurdeliser) annyi, mint megbélyegezni. Im a liliom, az ártatlanság ősi jelképe, gazemberjelvénynyé lőn aljasítva. A vallási és politikai nézeteikért gályákra hurczoltak súlyosan érezhették, hogy a testöket égető ősi symbolum eredeti jelentése illik reájok. S mintha a kor, mely annyit hordja ajkán a keresztyéni kegyességet, mégis szégyeneiné, hogy keresztyéneket tesz matéria vilisszé : oly külsőt ad a gályaraboknak, hogy török és keresztyén közt színleg semmi különbség. Turbánszerüleg felköthető vörös rongyot s esinvat-czafatokat adnak rájok öltözetül. Szakálukat, bajuszukat s hajókat egészen leborotválják, csak a fejők búbján hagynak egy kis varkocsot, mint a törököknél szokás. S igen jellemző, hogy a magyar prédikátorok, fenmaradt leveleik tanúsága szerint, megbélyegeztetésök miatt nem háborodtak fel annyira, mint bajuszuk elvételéért. Ekkor mondják üldözőikről, hogy azok Nerone Neroniores, mert nemzetök gyalázatára (pro dedecore Gentis nostrae), a természet e díszétől (ornamentum naturae) megfosztották őket. Ily állapotban hajtják be a rabokat a különböző tengeri hajókra, melyeknek egykorú magyar vagy egészen magyarosított nevei gyakran fordulnak ugyan elő régi magyar történelmi emlékeinkben, mind a mellett a »Nyelv történeti Szótár« csupán egy fajtájukat említi, t. i, a gályát s bár erről egészen fölöslegesen nem kevesebb mint husz adatot közöl, mindannyiszor csak ismétli az egyetlen gálya elnevezést, holott Sebesi Boldizsár 1636-ban emlékezik galiók és gallonokról is. Szerencse, hogy nyelvünk nem oly szegény, mint a minőnek a »Nyelvtörténeti Szótár« e téren is feltünteti, mert a tengeri hajónemeknek, kizárólag csak XVII. századi emlékeinkben is, egy continentális nép nyelvanyagáról lévén szó: aránylag elég gazdag szókészletét találjuk. Ilyenek a hagyma, mely annyi mint a velenczei cocchina (vela piccola e quadra propria delle cocche), mely kagyló -szerű hajónak hű képmása látható Zrínyi Miklós; Adriai tengernek syrenája, 1651-ki eredeti kiadása czímképén. Ilyen a furkáta vagy födeles hajó, mely annyi mint fregata. Ilyenek a különböző makonyok, a mohonák, a tökhajó, mely >csak úgy jár a vízen, mint egy tök vagy egy récze*, a kétlapátos kaják, a hambár-hajó a fegyveres gálya, mely annyi mint citadelle flottante, a hadakozó katargó stb. stb. Eféle különböző hajókon szétszórva sínylődtek az egyetemleg úgynevezett gályarabok. Valamennyien, 6—6-val az evezőpadokhoz vannak lánczolva s akkép dalladzanak vagyis vonják az evezőt, hogy egyik lapát sem fölözi a másikat. A súlyos dalevedzö minden rántásra majd kitépi karjukat, főkép ha az evezés hullámelőző (pase-vogue) vagyis midőn a hullámverésnél gyorsabb tempóban éri a viz szinét a lapát. A dalladzás néha 15—20 óra hoszszant tart naponkint, mialatt a hóhérlópallér — mint a magyar krónika nevezi az argousin-t — bikacsökkel veri véresre az aléldozó rabokat. Egyébként halotti csend honol a gályákon, csak a viz egyhangú csobogása hallszik, a mint a lapát éri felületét. Mert evezés közben, hogy ne jajgathassanak, a rabok száját fölpeczkelik. A peczek vagy fából (báillon en bois), vagy vasból van. Ez utóbbit a banditáktól tanulta el a »rend« kormánya; azok használták a gyötrelmes körtét (poire a'angoisse), mely gömbölyű vas, a torkon kapott rab szájába nyomva, ott magától felpattant s öblösre peczkelte ki az illetőnek száját. Evezés közben úgy etetik a rabokat, hogy a hajóstisztek egy perezre kiveszik a peczket, s eczetes vagy borba mártott kétszersültet tömnek a szájukba. Pihenés idején vályúban tálalnak fel minden evezőpad hat emberből álló személyzete elé egy kis korpát, kását vagy babot. S midőn a marseille-i gályák intendánsa néha napján egy falat szalonnát hoz javaslatba a rabok számára, Colbert előtt: Francziaország legnagyobb minisztere ezt a választ adja: »semmi sem ront meg egy-egy jó rabszolgát jobban, mint a kövérség és a nagy has (il n'y a rien de plus contraire á la bonté d'un esclave. que la graisse et rembonpoint.)« A kipeczkelt szájú rabok úgyszólván elszoknak a beszédtől. A hajóra lépő idegent hu-hu-hu! kiáltással üdvözlik, s estenden, miután a jezsuita lelki atya elvégezte a litániát, a lefekvés idejét kutyaszerü egyhangú üvöltéssel (pareil au hurlement des chiens) jelzik. E szomorú czapistráng (couvre-feu) után az evezéstől és a folytonos ütlegeléstől elkínzottak kimerülten kuporodnak a pad alá, vagy a padra éjjeli álomra. Az emberfeletti munka, a hajón terjengő rettenetes bűz s a pogánynáí pogányabb bánásmód gyorsan pusztítja az embereket e »földi pokolból (infernum vivorum)«. A melyik kidől, arról hamarosan leverik a bilincseket s a tengerbe vetik holttestét. Legsűrűbben jelentkező nyavalyája a gályaraboknak a szájfene vagy skorbut, mely a rossz táplálkozás miatt, mondhatni állandóan járványszerűen dühöng köztük. A legtöbb gályarab az »átkozott gályákról (maledictae galeae)* nem is szabadult máskép, mint a halál révén. Minden muzulmán élethossziglan szolgált, a keresztyének közül pedig vajmi kevésnek áll módjában, s akkor is nagy kegyelem, ha megengedik nekik, hogy váltságdíját lefizetve, törököt vagy szerecsent állítson maga helyett az evezőpadokra. A rabszabadító szerzetesek dicséretes buzgóságot fejtettek ki a keresztyén gályarabok kiváltásában, »mivel — a mint Kecskemét város tanácsához intézett folyamodványukban írják — a mi tellyes szentháromságnak dücsőségére fölszerelt szerzetünknek kiváltképen való regulája és czélja az, hogy az áhítatos keresztényeknek alamizsnabeli adakozásokból, a mi természet szerint való ellenségünknek, a dühös pogány törököknek kemény fogságában sanyargó szegény keresztény atyánk fijajit kiszabadítsuk*. Gaglielmottiból tudjuk, hogy e barátok feles számmal mentettek ki rabokat a török és a pápa gályáiról. Mind ez azonban csak palliativ-szer volt a gályák rendszerével szemben, mely változatlanul állott fenn majdnem egész a franczia forradalomig. Akkor aztán részint a vitorlahajózás tökéletesbítése, részint a forradalmat előkészítő nemesebb korszellem végkép megsemmisítette a gályákat és ezzel ezer meg ezer baromsorba aljasított embert szabadított ki szörnyű helyzetéből. Ballagi Aladár.