Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-02-18 / 7. szám

TÁRCZA. Gályarabok a XVII. században. *) A gályarabtartás rendszere tetőpontját a XVI1. században éri el. mert az akkor alakuló modern nagyhatalmasságoknak egyre nagyobb és nagyobb tengeri haderőre van szükségők, mely gályarabok vagyis evezősök nélkül nem lehet el. Ezen evezősök, XVII. századi szóval: lapátosok közt, elenyésző csekély számmal fordulnak elő az önkéntes gályarabok. Egyedül Olaszországban vált rendszerré a bonacogliák alkalmazása. Ott a túlnépesedés okozta nyomor egyes erős embereket arra bírt, hogy jó pénzért bizonyos időre eladták magukat gályarabokul. Önként vették fel a bilincset. Francziaországban Richelieu tesz kísérletet e rendszerrel, de ott a bonnevogliek nem engedik békóba verni magukat, a nélkül meg, a hajóskapitányok jelentései szerint, nem tarthatni fenn a fegyelmet a hajón. A bilincsre veretésnek ép az volt aczélja, hogy oly fáradalmak elviselésére szoríttassanak az evezősök, minőkre meg nem lánczolt emberek semmi szín alatt nem kényszeríthetők. Ehhez járúlt a nagy költség, mely két körülmény az önkéntes rabok rendszerét Colbert alatt végkép megbuktatta. A gályarabok legnagyobb része valóságos rabokból, rabszolgákból került ki. Ezek közt nagy számmal vannak muzulmánok, kiket portéka gyanánt, mindig készpénzen vásárolnak a nagyhatalmak. »Cette marchandise ne sedonne qu'avec argent comptant.* Állandó főpiacaik Konstantinápoly, Velencze és Málta szigete. Egy egy nagy háború után azonban, kedvező árakon szerezhetők más helyeken, így a Buda visszavételekor elfogott török rabok Dalmátiában adattak el, aránylag igen olcsón, t. i. fejenként 140 livre-ért. A keresztyén hadi foglyokból lett gályarabok közt kevés volt a magyar, mely jelenség oka abban keresendő, hogy a török — nem úgy mint a keresztyén hatalmak saját alattvalóit nem engedi gályákra hurczolni. A török hódoltsági magyar, vagy a török véduraság alatt álló erdélyi ember tehát, ha a portyázok rabúl is ejtik, megszabadul, mihelyt honosságát igazolja. 1637-ben a nagyvezér Toldalagi Mihály portai főkövet által azt üzeni öreg Bákóczi György fejedelemnek, hogy »valakik rabbá estek, irja le a fejedelem azoknak neveket s valahol lesznek, mind felkererestetem és elbocsátom, mert én az erdélyi embert rabságban lenni nem akarom, mivel azok adófizető hívei a császárnak*. Más dolog, ha a rabszíjra füzöttek fegyveres kézzel, török elleni harczon fogattak el. Azoknak jó, ha megengedik, hogy az önkényüleg megszabott, rendesen igen magas sáncéért (váltságdíj) kiváltsák magokat. S a portán igen rossz néven veszik, ha a fejedelem ilyenekért diplomatiai lépéseket tesz. »Az mely rabokat — így szólt egy alkalommal a vezér az erdélyi követhez — az szalontai harcz után elfogtanak. nem illik azok felöl törekedni, mivel azok fegyverrel hatalmas császárra arczczal mentenek«. Ilyenformán legtöbb magyar 1657-ben került a gályákra. A Kemény Jánossal együtt tatár rabságba esett erdélyiek egy része, Nándor Fejérvárott gályákra adatott el, miről *) Kivonat Ballagi Aladárnak a M. Tud. Akadémiában tartott előadásából, melyet az Akadémiai Értesítővel egyidejű közlésre kaptunk. Készséggel közöljük; mert itt látjuk először leírva a gáíyák rendszerét, mely egyháztörténelmünk szempontjából reánk nézve rendkívüli érdekkel bir. Szerk. több történelmi forrásunkon kívül egy históriás ének is emlékezik, e soraiban: Tizennyolc ezeren vagyunk nagy Ínségben, Tatárok kezekben szörnyű ínségekben. Idegeny országra hordoz szerteszéjjel, Sűrű számú pénzen ád török kezében. Nyolczzázat hajlottak az Vörös-tengerre, Mint ártatlanokat az veszedelemre. A hadi foglyokból lett gályarabok közt, minden jel arra mutat, hogy legtöbb volt a lengyel és az orosz, minthogy ezek állandóan küszködnek a tatárral, földjük nem török hódoltság, s a ki közülök rabul esve ki nem tudja magát váltani, üzletszerűen adatik el a gályákra. Jelentékeny centingense kerül ki a gályaraboknak a gonosztevőkből. Minden földközitenger melléki hatalmasság rendszer gyanánt űzi. hogy a törvényszékileg elmarasztaltakat, ha erős emberek, legtöbbnyire tekintet nélkül vétkük nagyságára, egyenesen a gályákra küldeti. Szükség van evezősökre, s ez a legolcsóbb munkaerő, nem csak azért, mert semmibe sem kerül, hanem azért is, mert a helyett, hogy az állam költségén, az állam terhére, tétlenül tarlatnának: mint gályarabok mintegy átalakíttatnak az államnak igen-igen nagy hasznot hajtó tagjaivá. Colbert alatt a gályák voltakép állami dologházak. E rendszer nagyon bevált, de nagy ára is volt. A minister utasította az összes törvényszékeket, hogy minél több embert ítéljenek gályákra, s a ki odakerült, annak törvényes büntetésideje leteltével sem oldatta meg lánczait. Legnagyobb részök hiába töltött háromszor-négyszerte hosszabb időt a gályákon, mint a mennyire ítélve volt: addig nem szabadult meg, míg ki nem dőlt. A XVII. század gályarabjait különösen megszaporítá a kor egyetemes reakcionárius iránya, mely nálunk a pozsonyi és az eperjesi vértörvényszékkel, Francziaországban a nantesi edictum visszavonását követő rettenetes dragonnade-okban nyilvánult. Ekkor veszi kezdetét a nyugati keresztyén államokban a politikai és főként vallási okokból üldözöttek gályákra küldése. Magyar prédikátorok is nagy számmal jutnak a nápolyi gályákra, bár hazai törvényeinkből egyáltalán nem, hanem csak az alsó-ausztriai praxis criminalisból olvashatták fejökre, hogy »in compedibus ad publicos labores adstringantur*. »Nem is lehet azt gondolni, irja Kocsi Csergő, hogy a magyar király a spanyolokra s olaszokra szorúlt volna az ő igazságának kiszolgáltatásában*. A gályarabságra Ítélteket a körülményekhez képest vizén vagy szárazon szállítják. A tengeren szállításról, melynek borzalmait később Las Casas oly megrendítően irta le, egy hazai forrásunk ezeket mondja: a rabok »az hajó fenekére letaszíttatnak, az holott el nem lehet hinni, mint megszaporodott volt a tetveknek sokasága körülöttek, hogy majd megemésztették; az irtózatos büdösség miatt is, mely a hajó szemetéből támad vala. sokan kemény betegségbe estenek*. Nem kevésbbé kínos volt a rabságuk színhelyére szárazföldön hajtottak sorsa. Ezek török bilincsekbe (compedes Turcicae) verettek, vagyis »a vasat derekokra és nvakokra kötve viszik vala« s nyakló-lánczuknál fogva tizen-tizenketten vannak egy sorjába egymáshoz rabláncéra fűzve (concatenati). Útközben átlag fele részök pusztul el éhség, kimerülés, nyavalyák és agyonveretés következtében. Egy ilyen szerencsétlenről olvassuk, hogy mikor kidőlt, »levonák a katonák a mi kevés rongyos ruha vagy köntös vala rajta és elveték ott temetetlen«. A kikötőbe érkező rabokat először is bevezetik a