Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-04-26 / 17. szám

mai nap apostasiával felel, mint Polgárdin, ha valami nem tetszik neki, s ezt mégis erőszakolják. A dicséretekről nem szóllok, azokat lehet javítani és a sok kathekismusi énekből, mivel nagyon dogmaticusok, s ma már nem igen kathekizálunk, hanem bibliát magyarázunk, lehet elhagyni s több vasárnap délutánra valót, ugy több hétköznapit és más alkalmit is lehet és kell bevenni, ott kissé szabadabb a kezünk. De már a mi 150 zsoltárunk bepecsételt szentség, annak oltár lángjait nem szabad kioltani, annak meg kell lenni 150 zsoltárnak, s ebben meg kell maradni a Szenczi Molnár Albert korabeli ódon zamatu nyelvezetnek a maga bibliai kenetességében. Az ugy értékes csak, s ha bár itt-ott, de minél ovatosabban és gyengédebben, kiigazittatik is némelyik, de egészen uj formába, uj dallamra átalakítani nem szabad egyet se, mert 1 a nép be nem fogadja, azt fogja rá mondani : «éneked ebnek kell.» Lám az az énekbizottság is, mely a mostani énekeskönyvet összeállította, nem bántotta a zsoltárokat, csak megcsillagozta, a csillagtalanokat meghagyta olvasmányul, és a nép szívesen énekli is otthonában a csillagtalan verseket is. A dallamokat se szabad bántani, a nép vérében vannak azok már! Azok a versemények, melyeket irogatni próbálgatnak a mostani éneklő mesterek, csak nádi veréb csiripolás a mostani énekek erős menydörgéséhez képest. Például a XC. zsoltárt majd valamennyi megpró- ! bálta elrontani, ugy tettek vele, mint a gyerekek, a kik j mindig a torony csillagát akarják megdobálni. Nem lehet í ám ! Csak hallanák egy buzgó falusi gyülekezetben az énekcsináló urak, mikor rázendül a tele templomban a «Tebenned bíztunk eleitől fogva!» Aligha bántanak többé! Én csak azon nem győzök csodálkozni, hogy lehetett oly gyönyörű erőteljes nyelven írni a 16. század végén s a 17-ik elején 1 minő magas színvonalon állott a magyar irodalom akkor, a 18-ik század magyar nyelvéhez mérve?! A későbbi sülyedést csakis az üldözés idézte elő, s a mostani irodalom úttörői csak latinnal kevert vagy elpóriasodott élő nyelvet találtak, nekik is vissza kellett menni a Szenczi Molnár Albert korára, s ott venni fel a tovább fejtés fonalát. De halljuk csak mit is mond koszorús irónk Jókai, a zsoltárokról? ccNagyszerű az a kálvinta zsoltár éneklés a gyülekezetben; jellemzi magát az egész hit elvet. Azok a fenkölt dalok, a miknek szerzője egy szent volt, egy király és egy költő egy személyben, a kit az egy Isten (még akkor csak egy kis népfajnak ura) csoda módon felemelt a pásztor halomról a trónra ; soha senki nem Jog azokhoz hasonló énekeket szerezni. Nem is teheti más, mint ő, a ki színről-színre látta a Jehovát a maga népe előtt járva! S mikor ezeket az őszintén nyilatkozó zsolozsmákat rázendíti egy épen olyan őszinte szívű keleti eredetű nép, a ki szeret a maga Istenévei közvetlen beszélni. ((Kiáltásom halld meg Isten! Vedd füledben! (Nesztek anti-antropomorfisták !) Az én könyörgésemet, mert én szivem nagy Ínségből, meszsze tőidről kiáltja Fölségedet.» Olyan ez, hogy szinte visszhangzik rá az égboltozat, a Kherubim és Szerafim serege felelget rá vissza. Nem félig nyitott szájjal, nem lesunyt fővel aggóskodva, de tele szívvel és tüdővel bocsátja neki a hangját minden ember; s a koldus rekedt hangja, az obsitos katona recsegése össze vegyül a nagy urak és asszonyok énekével, s mindenkinek megkönnyebbül szive lelke utánna ; ki panaszkodta magát! meghallgattál!» Bizony nagyon sokra kell még fejlődni a magyar nyelvnek, míg oda ér, hogy a Szenczi Molnár Albert-féle fordításokat a lomtárba kelljen dobni, de az az idő ma még bizonyára nincs itt. Csupán azért, valami ily drága clenodiumot, mint ez a gyűjtemény — mely nem az egyházi hatóságé többé, hanem közkincse a népnek — mert régi, elvetni nem szabad. Hiszen épen azért oly rendkívül becses, mert régi és mégis az egész nép szivében él. Csupán újítási viszketegből — mely közbevetőleg legyen mondva csak rontás még eddig! — nem szabad megháborítani a gyülekezetek lelkét, belbékéjét. «Nem minden jó, a mi uj, nem minden rossz, a mi régi», azt mondja Széchenyi. De hát ma divat az ujitás, a reformokat hajoknál fogva hurcoljuk elő, ha van rájuk szükség ha nincs. Nem azért, mert a közszükség, közóhaj kívánja, nem is azért, mert a meglévők nem jók, hanem hogy meg legyen az a dicsősségünk, hogy ujat csináltunk, ha aztán nincs is köszönet benne. S igy van ezzel a mai egész társadalom, minden téren rontunk bontunk, s ujat fércelünk, a mikor kész, akkor látjuk, hogy nem jó. Be sok esztendőkig megvoltunk a régi kánonok bástyái mellett, nemzedékről nemzedékre békében, s egyszer eszébe jutott valakinek, hogy be régen volt már zsinat, elkezdtünk zsinatolni. A régi törvényeket össze döntöttük, s alkottunk ujakat, olyanokat, hogy tőlük a régi kényelmét megszokott egyházi életünk felpezsdült, majd feljajdult, s utóbb ugyancsak adta teremtettézni kezdtek ám mind a kormányzók, mind a kormányzottak, s tíz év alatt arra aztán igazán megérett a közvélemény, hogy az uj törvényeket változtatni kell. (Jó volna visszahozni a régit, ha lehetne!) Igy leszünk az ének újítással is. A Károli biblia-forditás jó volt 300 évig. Szobrot emeltünk a fordítónak, s háromszázados emlékét azzal fogjuk még egyszer ünnepelni, hogy a bibliáját becsukjuk, ujat nyitunk helyette. A Szenczi Molnár Albert zsoltára ma holnap szintén 300 éves lesz, annak az emlékét is megfogjuk ülni azzal, hogy zsoltárait becsukjuk•, énekei megnémulnak örökre, az ég zengés helyett hallik már a verebek csiripelése! Egy aneedotát nem tudok itt elhallgatni, mely írás közben eszembe villant. 1848. márc. 15-én a pesti forradalom Tancsicsot a börtönből erőszakkal kihozta, a ki aztán hatalmas demagóg lett, túlizgatta és licitálta a forradalom összes intencióit. A világ zavarodott, sőt keseredett. 1849. márc. 15-én a magyar kormány már Szegeden vagy Debrecenben volt, s a szerencse még nem fordult a magyarok részére, szóval rosszul állt a világ. Az egy év előtti rebellis irók csakis ott lehettek biztonságban, a hol a kormány tartózkodott. Ekkor jutott valamelyiknek eszébe, hogy márc. 15-ikét meg kellene ünnepelni valami módon : tanácskozásra gyűltek, előhordták a dicső 1848. márc. 15-iki napokat, de megállapodásra jutni nem tudtak. Végre fölállt Pákh Albert s szokott szarkazmusával azt mondta, ((legméltóbban ugy ünnepeljük meg a március 15-ikét, ha most meg becsukatjuk Táncsicsot.» Üljünk 300 éves ünnepeket Károlinak, Szenczi Molnárnak azzal, hogy csukassuk be őket.... «Nem minden jó, a mi uj, nem minden rossz a mi régib Nagy Ignácz, kölkecli reform, lelke'sz.