Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-12-27 / 52. szám

% Annak utánna hogy elvégeztetik a szentségnek osztogatása, intse mindnyáját hálaadásra mondván: Adjunk hálát mindnyájan az Úristennek az Krisztus által. Hálát adunk te néked örök atya mindenható Úristen a te véghetetlen nagy irgalmasságodért és jó voltodért, ki minket e mai napon a szent fiadnak az Krisztus Jézusnak szent testével és szent vérével etettél és itattál és annak általa az örök életnek reménységében megerősitettél. Kérünk tégedet, tartsd meg mi nálunk ez igaz hitet, világosítsd meg ami lelkünket, hogy mi hihessünk tégedet, kegyelmes, megtartó és idvezitó Istenünknek lenni, a te szent fiadnak általa és adj szent lelket, hogy mind végiglen ebben a te igaz vallásodban meg maradjunk és az örök életet valljuk Ámen. Halljátok meg az áldomást: ^Megáldjon titeket az atya Úristen, megvilágosítson titeket az Úr Jézus Krisztus, megszenteljen titeket a szent Lélek Isten. Lakozzék ti bennetek a szent háromság egy örök Isten, hogy áldottak legyetek házatokban, és házatok(on) kívül, dolgotokban és minden ügyetekben földön és menynyen, mind örökkül örökké Ámen. Menjetek el békességben, és mindenkoron az Úristent áldjátok a ti szivetekben.)) Beythe István úrvacsora osztási agendájának közlése után, legyen szabad egy kis kitérőt tennem, és fentebb említett Katecbismusából ide átvennem két kérdést, mely tárgyunkkal szorosan összefügg, és következetes tanulságot meríthetünk belőle szerzőnk hittani álláspontjára, melyet tagadhatatlan, hogy a közlött agendából alaposan megnem magyarázhatunk. Olyan óvatos körültekintéssel, a külső körülményeket teljesen figyelembe vevéssel tárgyalta azt Beythe, hogy a reformátió bármelyik irányzatához tartozott az illető hitszónok, ki könyvét használta, beletudta magyarázni saját felfogását a közöltem agendaba, melyben ostya, kenyér, Krisztus teste és vére, lelkieledel, hitáltali részesülés ezek a külső és belső criteriumok mind benfoglaltatnak, bár tagadhatatlan, hogy könynyebb belőle a Kálvin értelme szerint való irányt vitatni, mint a lutherit, de itt azt kell jól figyelembe vennünk, hogy szerzőnk teljesen távol igyekezett magát tartani attól, hogy agendájával szakadást idézzen elő. Beythe itt a prot. egységet akarta megőrizni. Teljesen másként áll a dolog Katechismusára nézve. Tudta jól ez a nagy férfiú, hogy a gyermekek előtt már nem szabad mistificalnia, azoknak meg kell tanulni a valódi értelmet, habár felületesen is. A keresztyent gyülekezetben pedig — mint szokta mondani — nem szabad olyat tanítani, hogy botrány származzék belőle, tehát általános megszokott formát kellett ennél választania. De az iskolaban a mi hitünknek cselédeit, a saját tejünknek italával kell táplálni, melyet Beythe emígy oldott meg : «Micsoda az úrvacsorája ?» ((Istennek szent fiától szerzett és hagyott cselekedet, melyben az kenyeret és az bort vévén az hívek, az Krisztus Jézusnak testét és vérét, hogy ez zálogot vévén emlékeztessenek az evangéliomnak tulajdon igéretiről: hitüket megerősítsék és megpecsételjék.)) „Elváltozik-e az kenyér és a bor Krisztusnak testéve és vérévé az Ur vacsorájában «Nem változik, ugyan nem is szükség elváltozni, hanem a szentségnek kenyere és bora az ő állapotukban maradván, lelki életűi vesszük az Krisztust az igaz hitnek általa, minden jótéteményivei össze és egyese dünk vele.» Tanítja, magyarázza Beythe ezt a kemény eledelt a gyermeki értelemnek, és röviden megmondja, hogy az úrvacsora kenyere és bora megmarad kenyérnek és bornak, a hívek csakis hit által veszik a Krisztust, s emlékeztetnek evvel hitüknek megerősítésére és megpecsételésére. Mintha csak a Tóth Ferenc ká téját olvasnám. Beythe szerint az úrvacsora kenyere és bora záloga az evangyéliom Ígéreteinek; tehát nem a Krisztus valóságos teste és vére, nem mondja, hogy abban a kenyérben és borban valahol ott van a Krisztus, vagy alatta, vagy felette, hanem tanítja, hogy az csak zálog és pecsét és ezen értelmezéssel teljesen szakit a lutheri irány nyal. Fel lehet-e már ilyen gondolkodású hitszónokról tenni azt a kérdést, a mit Fabó feltett Beythe Istvánról, azt vitatván «volt-e Beythe helv. hitv. superintendens ?» «És lehet-e erre azt a feleletet adni, amit Fabó adott, hogy «nem.» Ki kell mondanom, hogy a milyen alaptalan a kérdés, éppen olyan indokolás nélkül van reá megadva a felelet, mert Beythénk már püspöksége előtt a helvét reformátió felfogása mellett tanít, magyaráz, mely cselek vésével megdönti Fabónak minden érveit, és csalhatatlanúl hirdeti minékünk, hogy jogosan számlálták egyháztörténet íróink a református püspökök, közé, a református confessorok mellé. Mindazonáltal ujolag kifejezem azon meggyőződésemet, melyet Beythe munkainak tanulmányozása közben szereztem magamnak, hogy a reformált egyházak tanfogalmához való ragaszkodása daczára is, finom tapintattal ohajtotta megőrizni a két protestáns testvér egyház belső és külső egységét, s nem rajta mult, hogy a végzetes csepregi colloquium mégis szakadásra vezetett. Folytathatnám ezt akár a végtelenig; de minden ujabb érv, csak az említettem eredményre vezetne. Nem akarom azért a saját szavaimmal, ezen nagyfontosságú kérdést eldönteni, hanem megszólaltatom magát Beythét, hadd legyen itt még egy nyilatkozata. «Mi végre szereztetett az Úrvacsoraja ?» «i. Az Istenhez tértekben hitük erősségére, mert a szint jelek azért adattanak, az bűnöknek bocsánatának igéretihez az igazsághoz és örök élethez, hogy emlékeztessenek bennünket az ígéret felől és bizonysági avagy megpecsétlési legyenek az ígéretnek, hogy mindenek az ígéretet magukhoz csatolják a hit által a szentségek tételében. 2. Hogy elválhatatlan képpen a Krisztussal egyesedjünk. 3. Hogy hálákat adjunk a Krisztusnak minden jótéteményről. 4. Hogy jele legyen vallásunknak és tudományunknak. 5. Hogy a közönséges isteni szolgálatnak kötelezése legyen. 6. Hogy emlékeztessünk a viszontagsággal való szeretetről.)) Ha azért szíves olvasóm bárki légy, mégis jogosultnak hiszed azon vélemény, hogy Beythe az augustana confessio híve volt, jusson eszedbe, hogy a csepregi colloquium által a kálvinista eretnekséggel vádolt püspök, már az előtt kilenc esztendővel a helvét reformatio terjesztőjének bizonyította magát nyomtatásban megjelent munkáiban. Különösnek is tartom nagyon, hogy vitatás tárgyát képezze egy olyan férfiúnak hittani álláspontja, aki magához elvhűségéhez mindvégig következetes volt, akiről egy erkölcsi testület adta ki a testimonium maturitatís-t, hogy kálvinista. De hát tárgyalni kellett a kérdést még egy Fabó