Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-12-27 / 52. szám

Andrásnak is, és ez jónak látta a Tekintetes Akadémia előtt, tagadhatatlan, hogy nagy apparatussal, de elmondhatjuk, hogy a Beythe munkáiba való mélyedés nélkül, azt bizonyítgatni, hogy tárgyunk személyesítője Beythe István evangélikus volt, s nem is volt református püspök. Pedig úgy áll a dolog, hogy a még 1585-ben külön nem vált egységes protestáns lelkészei a dunántúli kerületnek Beythét Hegyfaluban püspökükké választották. Következőleg ebbe a választásba befolyt az a rész is, a mely Beythével együtt 1591-ben nyilvánosan a kálvini értelem mellé állott és hitelvi álláspontjára való tekintettel azt lehetne inkább kérdésbe tenni é.s vitatni, hogy valósággal volt-e Beythe ág. hitv. ev. superintendens ? Igenis volt. A dunántúli részeken ó épenúgy püspöke volt az ág. hitv. evangélikusoknak, mint a reformátusoknak, jóllehet ez utóbbiak hitnézetét vallotta, mert ót még a külön nem vált erős, egységes protestantismus választotta püspökévé és ma háromszász év múlva, minden erőltetett mesterfogás ellenére megáll emlékezete felett a magyar református egyház igazságszolgáltató géniusa. Beythe Agendája a «betege'k látogatásával)) is foglalkozik, mert úgymond «az egyházi szolgálatnak része ez is», melyben körülményesen elmondja, hogy mit és miképpen szóljon az egyházi szolga, imádkozzon vele, elmondhatja a miatyánkot, és a közgvónatot, mely az úrvacsorája vétele előtt megíratott. Majd következik egy másik rész. «Az személy szerint való gyónásról.» A címirás alatt ismét egy fametszetű kép van, mely kivitelében legprimitívebb valamenynyi között. Jobbról egy alak magasan áll, úgy tetszik a szentigét hirdeti, előtte, alatt balfelől figyelmes hallgatók ülnek, s minden illúziónkat elrontja e metszés, mikor látjuk, hogy a templomon kívül, annak ablakán keresztül egy emberi alak tűnik elénkbe, aki favágással foglalkozik. Hogy mit akar így ábrázolni, amint van, nehéz megérteni, de valószínű, hogy éppen azt, amit szerzőnk e részben le ír, vagyis a fülbegyónás ferdeségeiről prédikál halgatóinak, és ezen magyarázattal adva is van ezen résznek rövid tartalma. Ezt követi «Az házasságról és egyben hitölésrőh) czímű szakasz, melyhez szintén egy fametszetű kép van csatolva,, meglehetős furcsa kivitelben. A lelkész fejét glória veszi körül, előtte áll egy férfiú, ki balkezével egy kis gyermek kezét fogja, e mellett egy nő, kinek karján egy csecsemő van. A publicum a lelkipásztor háta megett áll. Eltekintve e kép simplex voltától, érdekes dolgokat tanulunk meg Beythe esketési agendájából. Azt írja nevezetesen, hogy «a házasságot az egyházi embernek két héttel az előtt tudtára kell adni és ő a keresztyén gyülekezetben kihirdesse ilyen szóval)) : «Ez ember vette házassúl ezt a személyt ; ha valaki hallott, vagy tud oly dolgot felőle, kivel, a szerit házasság ellenzetnék, megjelentse)). Majd közöl egy esketési beszédet, imádságot, megfogatja egymással a házasulok kezét, és mond ilyen eskü formát: «Isten téged úgy segéljen, ki tégedet teremtett és megváltott szent fiának általa, hogy ez jámbor leányzót (vagy asszony állatot, megnevezve) szereted. Isten törvénye szerint feleségül elveszed. Holtodig holtáig semminemű nyomorúságában, betegségében és egyéb nyavalyájában el nem hagyod. Isten téged úgy segéljen.)) Közli a leány eskü formáját is, és hasznos intéssel, megáldással bevégzi a szertartást. Következik «a halottak temetéséről)) című szakasz. Itt is egy fametszet ékeskedik, Krisztus a keresztfán s alatta két kegyes lélek állva imádkozik. Miután leírta, hogy mily hijábavalóság a halottakért tartatni szokott mise áldozat, így folytatja : «Hogy idvességes legyen a temetésünk ím ezt cselekedjük : Előszpr, miért hogy az örök életre tartozunk a halotthoz gyűljünk, és mutassuk megholtakor is, hozzávaló atyafiúi szeretetünket, elkísérjük, és emlékezzünk magunk is kimúlásunkról és hamar való nap, hogy nekünk az Isten országában kelljen mennünk és a szentekkel együtt élnünk. Másodszor, az deákok és az egyházi szolgák isteni dicséreteket énekeljenek a hal ottak-vitelekor, és emlékeztessék a községet Istennek irgalmasságiról. Harmadszor, hogy ez temetőre jutnak, ott Istennek mindnyájan hálákat adjanak, hogy keresztyén gyülekezetet gyűjt az emberi nemzet közül magának. És az ő igaz ismeretit osztja, ki által országol bennünk és az örök életre feltámaszt. Negyedszer, a prédikátor isten dolgai felől prédikáljon. Azaz, vagy a halálról, testünknek porrá lételéről, vagy ítélet napjáról, a feltámadásról, vagy testünkrnek dicsősséges állapotjárói és az örök életről. Avagy pedig hozzon nemes vigasztalásokat elő ; kikkel a szomorú emberi szív, Isten kegyelmében megbátoríttassék. Ötödször, szép dicsérettel temettessék el a halott. Szülői, attyafiai, barátai vigasztaltassanak. Igy aztán oszoljanak el és kiki mind az ő hivatalában igyekezzék azon, hogy Istennek kedvében éljen. És el ne felejtkezzék utolsó horajáról.)) Beythe könyvének utolsó szakasza «Az szentségről)) szól. Itt a fametszetű kép díszlik, mely a szentléleknek az apostolokra lett kitöltetését akarja ábrázolni; fent a szent lélek symboluma a galamb, melyet alul félkörben tüzes láng nyelvek vesznek körűi, az apostolok pedig térden állva imádkoznak. A szakasz, mint címirása is mondja, a szentségről tárgyal, és sorba veszi Beythe a róm. katholikus hét szentségét, és alapos rövidséggel bebizonyítja, hogy ezek közül ötöt «az bálvány imádó pápások találtak ki», s kérdezi; «Hány szentsége vagyon tehát a keresztyéni gyülekezetnek avagy új testámentomnak ? Kettő, a keresztség és az úrvacsorájaw, s ezekről kimutatja, hogy Krisztus által szereztettek s evvel végzi könyvét: «Laus Deo !» Dicsőség Istennek! Beythe szellemepedig legyen üdvözölve általunk. Végezetre tartozom az igazság erdekében Fabóval szemben azt állítani, hogy Beythe István 1612. május 3-án halt meg, tehát nyokzvan éves korában, mint ezt a dunántúli ref. egyházkerület régi jegyzőkönyve tanúsítja. *) Rákosi Mártonnak azon jegyzéke pedig, melyen a dunántúli püspökök chronológiai sorozatát feljegyezte, s melyről Fabó azt állítja, hogy elveszett, s így Tóth Ferencz hitelességét kétségbe vonja, meg van a M. Nemz. Muzeumban, a Tóth Fer. annalectái között. Igy hát a Fabó állítása lesz tévedés. Köszönettel tartozom Főt. és Mélt. Pap Gábor püspök úrnak, hogy Beythe ismertettem két munkáját, a marosvásárhelyi Teleki könyvtárban levő eredetiről lemásoltatta, s használat végett rendelkezésemre bocsátotta. Fogadja azért itt, a nyilvánosság előtt is, hálás köszönetemet. Thúry Etele. Közölte-Révész: «Figyelmező.» 1870. 98. 1.