Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-02-08 / 6. szám

ződésem, hogy magas hivatásának tud is, akar is megfelelni. De nem szabad ellenmondásba jönnie a reformatió alapeszméjével; nem szabad megengednie, hogy a katholicismus a tudomány, a humanismus, a felvilágosodás és haladás terén kicsavarja kezéből azokat a fegyvereket, melyeknek használata apáinknak örök dicsőségét képezi. A reformatió nem uj tant, hanem uj életelvet állított fel: a lelki szabadság és a szellemi haladás elvét, mely sohasem jöhet ellentétbe az emberiség észszerű intézményeinek fejlődésével. Ezen eszmei hivatás magaslatáról nézem én a protestantismusnak mai küzdelmeit. Látom, hogy saját fegyvereinkkel vernek még bennünket sok helyütt. Még Angliában, még Németországban is kikezdik a protestantismust; pedig ott nagy szellemi és anyagi erő áll rendelkezésére ! Minálunk divatba kezd jönni, hogy a kor jogos követelményeivel szemben is szegénységünkkel és autonomiánkka 1 takarózunk. Ez igen rosz jelenség. De erről máskor. Most térjünk vissza a fölvetett kérdéshez: püspökeink teendőihez. W. igen sok teendőt hozott fel, de nézetem szerint még többet hagyott el olyat, ami azt igazolhatná, hogy püspökeink nem bírnak megküzdeni azon óriási feladattal, melynek megoldására hivatvák. Ez kétségbevonhatlan igazság. De, megvallom, hogy — habár szivesen elfogadok minden e czélra vezető eszközt — W. javaslataiban nem látok semmi lényeges segitséget a püspöki teendők egyszerűsítésére. Amit ő javasol, az a püspöki kormányzatnak csak formájára, ügykezelésére, úgyszólván csak mechanismusára vonatkozik. En a szellemre, a lényegre, a fenlebb érintett magasabb hivatásra fektetem a súlyt. Abból az elszomorító és tagadhatatlan tényből indulok ki, hogy püspökeink, akik rendesen nagyobb gyülekezeteknek papjai is, tehát mint ilyenek is nagyon igénybe vannak véve, fizikailag képtelenek elvégezni azt a magasabb püspöki teendőt, amit tőlük a mai előrehaladott korban a protestáns evangyeliomi egyház érdeke méltán és joggal megkövetel. Azt állítom, hogy püspökeinknek a haladás zászlóvivőinek kell lenniök mindenütt. Életükkel, működésükkel, törekvéseikkel azt kell bizonyitaniok, hogy a kor műveltségének magaslatán állanak; hogy benne élnek és mozognak azon eszmék áramlatában, melyek az egyházi, a társadalmi, a politikai, a művészeti és tudományos világot mozgatják ; hogy ott, hol a protestáns egyházat érintő érdekek felett döntenek, ők mint tényezők szerepelnek! Kérdem : megtörténhetik-e mindez, ha püspökeinknek lelke és ideje a mindennapi parochialis ügyekkel, kereszteléssel, temetéssel, avatással, házasok békitésével, stolaris csekélységekkel stb. van lefoglalva? Lehet-e méltányosan követelni, hogy az, aki ilyen foglalkozásban naponta kimerül, a főrendi házban nagy lelki ruganyosságot igénylő egyházpolitikai kérdéseket fejtegessen, eszméket vitasson, jogokat védelmezzen és irányokat tűzzön ki ? Bizony nem véletlen dolog az, hogy a mi püspökeink az egyenjogúság czimén a főrendi házban nyert helyeiket oly ritkán foglalják el. Nem véletlen dolog az, hogy saját humanistikus és tudományos intézeteink fejlesztésére oly kevés idejök van; és nem véletlenség az sem, hogy a gyűlések határozatainak végrehajtásában oly igen késedelmesek. Nem hanyagság, nem ügyetlenség, nem lelketlenség oka ennek ; mert hiszen hála Istennek püspökeink, s általában lelkészeink, a kor műveltségének színvonalán állanak ; a szabadelvű haladás és egyházunk felvirágzása iránt kellő érzékkel bírnak; de — ismerjük be — nagy feladatuk megoldásához hiányzik az első feltétel, a fizikai idő. Lehetetlenségét ne kívánjunk tőlük. Alólirott azon szerencsés helvzetben van, hogy [mind a két protestáns testvéregyház püspökeinek tevékenységét meglehetősen ösmeri, s éppen azért távol áll tőle még csak árnyéka is azon gondolatnak, mintha e kérdés fejtegetése kapcsán tevékenységük felien vádat akarna emelni. Ok magok bizonyára igazolni fogják abbeli állításomat, hogv mint püspökök és parochusok örökös dilemmában vannak a folyton szaporodó napi teendők sokasága között. A püspök sokszor alkalmatlankodni kénytelen a lelkésznek és megfordítva a lelkész a püspöknek. Mikor a püspök, hivatásánál fogva, kénytelen heteken sőt hónapokon át távol lenni gyülekezetétől, bizony a hívek ezt nem szivesen viselik. És viszont, ha a lelkész, hasonlóképpen hivatásánál fogva, kénytelen híveit mindennapi aprólékos ügyes-bajos dolgaikban gondozni (a cura pastoralisról ne is szóljunk); bizony a püspöki teendők addig hevernek. Tény, hogy az olyan gyülekezet, melynek papja egyúttal püspök is, sok esetben el van hagyatva. Még sok más, életből merített példát és indokot lehetne felhozni azon nézetem helyessége mellett, hogy püspökeink fölszabaditandók lennének a mindennapi parochialis teendők alól. De egyelőre — azt hiszem — elég ez is. ! Most nézzük az ellenérveket.