Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-12-13 / 50/b. szám

mely még az érzelem világára is gyakorol hatást, egy oly óriási átalakulás az, melynek én képét még egyes fővonásokban is alig ecsetelhetem, de talán nem is szükséges ez, hiszen nem csak az, ki a történelmi tudományokkal foglalkozik, de mindenki tudja, mily óriási különbség a száz évvel ezelőtti és a jelen állapotok között. Ez óriási átalakulást haladásnak nevezik. Nem vitázom az elnevezés jogosultsága felett. De különös, minél nagyobb a haladás, annál inkább terjed egy sötét felfogás a világegyetemről és az ember életéről: a pesszimizmus. Nem merném azt állítani, hogy ez korunknak tulajdonképeni filozófiája; de hogy ez napjainkban terjed, ezt tagadni alig lehet. Es ha ez igy van, fölmerül a kérdés : van-e értéke az olyan haladásnak, a melylyel nem a megelégedés, hanem az elégedetlenség fokozása jár ? De bármi legyen a felelet ezen kérdésre, az nem változtat magán a helyzeten, az nem szünteti meg a dísszonancziákat, az ellentéteket, melyek, minél inkább közeledünk századunk végéhez, annál nagyobbak, annál élesebbek. Miért van ez igy ? Mig egyrészről haladásról beszélnek mindenfelé, másrészről a kétségbeesés filozófiája terjed. Honnan ez ellentét? Honnan remélhető annak megszüntetése vagy legalább enyhítése ? Én azt hiszem, hiányzik egy békitő, egy közvetítő elem, vagy legalább annak hatása gyengült meg. Mindig volt elég baj a világon, mindig volt sok nyomorúság. De volt vigasztalás is, volt a mi megnyugvást nyújtott és nyújtott. A közvetítő, a békitő elem, a véges emberi elmét környező és zaklató ellentétek között, a vallás volt és ennek hatása az életre, látszik ma gyöngülni. Az ellentétek tehát ma élesebbek és közöttök nagyobbak a zaklatott ember kinjai. Nyomorúság és siralomvölgyének nevezték őseink a földet, mert az volt és ma is az, de a siralomvölgyében is találtak három virágot: hit, remény és szeretet a neve (Zajos helyeslés.), keressük ezeket ma is és megtalálhatjuk, ámbár csak elrejtve virulnak. (Helyeslés.) Az evangéliumban van vigasztalás, olyan, melynél különbet nem találunk sehol. Majdnem két ezredéven át ez volt az emberek legjobbjainak vigasztalása, ez volt számukra az üdvösség forrása, egyházunk tana és az életnek tanúsága szerint ma is az, csak feléje kell fordulnunk. Bármenynyire haladt az emberiség, a «hegyi beszéd» igazságainál, a még az ellenséggel szemben is gyakorlandó felebaráti szeretet parancsánál magasztosabbágazságoknak tudatára nem jutott. (Hoszszantartó zajos tetszés.) És ugy látszik, hogy a korunkban kifejlődött ellentétek által zaklatott ember keresni kezdi ismét a vigasztalásnak, megnyugvásnak forrását. Másként kezdenek ismét ítélni napjaink a vallásnak jelentőségéről. A mult századbeli fölvilágosodott bölcselkedés egyik iránya önkényes csinálmányt látott benne; ma az emberi természetben rejlőnek ismerik föl. A keletkező uj szekták is erről tesznek tanúságot, de tanúskodik erről az a kiváló figyelem, melyben napjainkban az egyházpolitikai kérdések részesülnek, tanúskodik erről a róm. kath. egyháznak erélyes állásfoglalása, fokozódó tevékenysége, bizonyos körökben, bizonyos mértékig emelkedni látszó nimbusa, melynek egyik oka talán abban is rejlik, hogy az élet küzdelmei, az ellentétes felfogásokból keletkező kétségek által hányatott ember, ki megnyugvást és üdvösséget keres, kiben megvannak a vallásos érzés csirái is, mintegy ösztönszerűleg odafordul, hol feléje egy szikla szilárdságának látszó, egységes, a tekintély elvére épitett intézmény képében áll a róm. kath. egyház. És a miszticzizmus felé hajló kedély meg is találhatja ott a megnyugvást, a melyet keres. De a kiben a vallásos érzés mellett a kritikai szellem is meg van, az aligha fogja ott megtalálni azt. De talán, ugy látszik, hogy nagyon messze távozom azon tárgyaktól, melyek fölött tanácskozni hivatva leszünk. Hiszen konkrét feladatok állanak előttünk és nem a történet és korunk fejleményei fölött való bölcselkedés. De nézetem szerint mélyére kell behatolni a kérdéseknek, ha alaposan akarunk ítélni, nem maradhatunk a fölszinen. Ez a törekvés késztetett engem arra, hogy e kérdéseket fölvessem, mert csak igy tudok megfelelni azon további kérdésre: mi a protestántizmus föladata korunkban általában? mi különösen evangéliumi egyházunké hazánkban ? e két kérdéssel függ össze szorosan az is, hogy mit tekintsünk zsinatunk feladatának (Halljuk! Halljuk!). A protestántizmus föladata, hogy kiegyeztesse korunknak ellentétes felfogásait az emberben lakozó vallásos érzülettel, az embernek ebből fakadó szükségeivel, hogy alkosson ismét egy harmonikus felfogást, mely vigasztaló, békitő, engesztelő, megnyugtató legyen. Az alap erre adva van az evangélium örök igazságaiban, melyeknél magasztosabbakat ma sem ismer az ember. (Tetszés.) Ezen az alapon kell megalkotni azt a harmonikus felfogást, melynek hiányát érezzük, még pedig ugy, hogy áthassa teljesen az ember érzelmi és értelmi világát és annak megfelelő cselekvésre is