Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-11-15 / 46. szám

legutolsó kisded falunak egyszerű képviselője jogegyenlősége folytán otthon érezhette magát fényesebb helyzetű társainak illustris társaságában. Ez eltöltötte szivét nemes büszkeséggel, megaczélozta tett erejét a sokszor nehéz, sokszor keserves küzdelemre. Volt abban valami éltető erő, midőn a legkisebb gyülekezet akár a kálvinista Rómával egyenlő tagjaként tarthatta magát a magyar reform, egyház épületének, midőn ez, mint amaz mondhatta ép oly joggal, ép oly igazán : Romanus sum civis! Reá lépve az uj álláspontra, egyik rész lesz plebs, a fényes patríciusnak negyed, tized, tizenketted része, miknek gyönge csoportjával szemben könnyen üthet a mellére bármely nagy egyház e szavakkal: «magam vagyok a többség !» Meglehet, hogy ez a rendszer üdvös Helvetiában, de ez még nem bizonyíték. Lehet a szomszédom ruhája szebb, jobb mint az enyém, de ha én magamra venném, ha nincs reám szabva, torzalakká válnék benne. Három századnak fejleménye nálunk az- eddigi rendszer, mely előállott az egyedül egészséges életelv, a liberális— mus alapján s a gyakorlati élet eddig nem nagy szükségét mutatta annak, hogy változtatni kell. Igazolhatlan elméletek kedvéért pedig kár bolygatni azt a mi jó, mert hogy ha az alapot mozgatjuk, a tető is könnyen összedől. Agrippa. ISKOLAÜGY. Evang. református tanár. (A mi nincs a zsinati javaslatban.) (Folytatás.) Ugy gondolom, nem végeztem hiába való munkát, mikor hosszasabban foglalkoztam e betegséggel. Mert szinte önként kínálkozik az erős, alkalmatos orvosság, a melylyel behegeszthetjük fájó sebeinket. A baj annyira elmérgesedett, hogy ezen már csak legfelsőbb törvényhozó testületünk, a zsinat segithet. És kedves üdvöthozó cselekedete lesz ez a zsinatnak. Iskoláink a legdrágább kincsei az egyháznak, ha ezekben fogyatkozás esik, megérzi egész kálvinista egyházunk. Fájdalom már is oda jutottunk, hogy a vezérszerep az iskolák dolgában nem a miénk. Szerencsésebb vetélytársaink a szabadság tekintetében, a mely szegénységünk mellett egyetlen kincsünk volt, régen elénk kerültek, mert mi megmagyarázhatlan csökönösségből, azoknak biztosítottuk a hatalmat, akik azzal a tanitás ügyének javára sem élni nem tudnak, sem arra semmiképpen sem méltók. Régen meg vannak irva azok az arany szavak, hogy az iskolák nem az egyház községeké, se nem egyházkerületeké, hanem az egyetemes egyházé. Nem is lesz nekünk addig sem 'virágzó egyházi, sem iskolai életünk, a mig a zsinat mindenkire egyformán kötelező, világos, félre nem magyarázható törvényeket nem alkot s megtartásokat teljes energiával keresztül nem viszi. Mélyen elszomorodva látom, hogy a mostani törvényjavaslat nem ezen a nyomon halad. A legfontosabb ügyeknél fentart, szentesit egy csomó kivételességet, vagy ugy szövegezi meg a törvényt, hogy bőven ad módot és alkalmat kijátszásokra. A különféle hatóságok működési köre annyira nincs pontosan kijelölve, hogy egyik hatóság a másik jogkörébe vág, s örökös torzsalkodás van köztük a közügy, kiszámíthatatlan kárára. A közös vállvetett munka helyett egymás iránt való keserűség zsibbasztja meg erejöket, mert mindegyik arról van meggyőződve, hogy a másik hatóság semmibe se veszi. Mindez a törvények elégtelenségére és homályosságára vezethető vissza. Ezen okvetlenül segiteni kell. Hogy most különösen a gimnáziumra térjek vissza, elodázhatatlan, hogy a zsinat szabályozza világos törvényekkel a tanárikar és a helyi hatóságok működési körét. A helyi hatóságokra bizza rá az anyagi ügyek vezetését, természetesen teljes felelősség mellett, de a szellemi ügyekben teljesen független legyen a tanári kar a helyi hatóságtól. Csak is az egyházkerületi iskola felügyelőknek, (hogy ugy fejezzem ki főigazgatónak) és a mellé rendelt tanügyi bizottságnak, mint szakértő testületnek tartozzék felelőséggel. Ezen az uton érintkezzék a szuperintendencziával is. És ez nagyon természetes következmény, még ha intelligens elemekből áll is az a helyi hatóság, de nem tud, nem is lehet kivánni tőle, hogy tudjon a gimnázium ügyeihez. Nem vagyok ellene, sőt bizonyos mértékben hasznosnak is tartom, hogy a helyi hatóság a vizsgákon képviselve legyen, noha az állami gymnasiumok igen szépen megvannak nélküle. Helyesnek tartom azért, mert az iskolát közelebb hozza a társadalomhoz, s érdeklődést kelt iránta, a tanárral szemben is meg van a maga ellenőrző szerepe, minden esetre bepillantást enged a tanár szellemi műhelyébe. Ez a nyilvánosság egyik szeme, a minek hatását kellőképpen megbecsülöm. De az ellen határozottan tiltakozom, hogy tanügyhöz nem értő, avatatlan emberek felülbírálják a professzor kalkulusait, működését, a tanulónak egy néhány percig tartó felelete alapján. Hiszen sokszor 50—60 tanuló felel 2—3, vagy legfeljebb 4 óráig, ebből a kurta feleletből tudományára következtetni éppenséggel nem lehet. Utóvégre a tanár felelős minden tanítványáért. Mindenki pedig csak a maga tetteiért vállalhat felelősséget, a máséért soha. A censorok felelősségéről nem tud még semmit a krónika. Ezt a szerencsétlen állapotot meg meg kell szüntetni, hogy még a nyoma is veszszen ki. A vizsgái feletet csak egy feleletnek tekinthető. És valljuk meg, hogy az idő rövidsége miatt annak is gyarló. De ám számitson ott, a hol a tanuló kalkulusa kétséges: jeles, jó vagy elégséges, elégtelen vagy jó és elégséges között ingadozik. Ez a természetes és igazságos eljárás. (A konventi szervezet ugyan már egyszer mondott olyanformát, de oly határozatlanul, hogy nincsen áldás rajta.) Ezt mondja ki világos és határozott törvénynyel a zsinat, legyen már valahára egyöntetű eljárás a kálvinista gimnásiumokban. Ne éljünk napról napra, mint a könnyelmű szeleverdi emberek. Jöjjön már el valahára a rendnek országa is, a mely nélkül valódi tanitás nem lehet. Az érettségi vizsgákra csak is gimnáziumi tanítással foglalkozó szakférfiak vagy legalább ahhoz szakszerűen értő emberek küldessenek ki kormánybiztosokul. Ezt ugyan a zsinat nem teheti a maga erejéből, de kimondhatja, mint jól meg okolt óhajtását, s a konventet megbízhatja, hogy erre ügyeljen fel és a kivánt eredmény biztosan meg is lesz. A kormány semmi esetre se fog ebben a tekintetben akadályt gördíteni. Hál' Istennek van elég szakemberünk, a kiket meglehet bizni e fontos feladattal. Szűnjék meg már egyszer rajtunk az egyetemi tanárok egyiptomi csapása. Nem kevésbbé fontos dolog, hogy az érettségi vizsgákon, valamint egyéb vizsgákon a tanár kérdezhessen. Ha ez a furcsa rendszabály a bizalom hiányának a kifolyása, ugy valóságos botrány. Ha nem biz-