Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-11-15 / 46. szám

ható meg a tanár, akkor nem szabad megtűrni állásán. Ha pedig megbíznak benne, mivel okolható meg ez a nevetséges lélektani és paedagogiai fonákság ? Az érettségi vizsgáról jut eszembe az a tiszántúli furcsaság, hogy ámbár ebben az egyházkerületben négy főgimnázium van, a szuperintendenczia ugy határozott, hogy a javitó érettségi vizsgák mindég Debrecenben essenek meg. Miért? azt még eddig nem tudtam kitalálni. Hiszen a többi egyházkerületben felváltva minden főgimnáziumban van javitó-vizsga. Végre is meg kellett nyugodnom abban a magyarázatban, hogy a jó debreceniek bizonyosan azt a hirt terjesztették magukról, hogy a puskaport ők is feltalálták volna, ha már előbb fel nem találják. Innen a kivétel! Az is képtelenség, a mi pedig székére divatozik, hogy a consilium abeundit a helyi hatóság a tanárikar Ítélete ellenére megváltoztathatja. Megjegyzem azonban, hogy consilium abeundi alatt nem azt kell érteni, amit sok helyütt értenek, hogy a tanári kar kimondja ugyan a consilium abeundit, de a diák kényére, kedvére van bizva, ott maradjon-e vagy távozzék az intézetből, mert igy nem súlyosabb erkölcsi botlások alkalmával van helye, legfeljebb tanári szék előtt való dorgálással és figyelmeztetéssel egyértékü. A ki consilium abeundit kapott, az menjen az intézetből, mert ott maradása a többbi tanuló erkölcsi kárával jár. Ez nem lehet egyéb, mint csendes eltávolítás az illető iskolából. De számtalanszor, mondhatnám, a legtöbb esetben megtörténik, hogy az ilyen megbélyegzett tanuló szülei kijárták protekció utján a tanuló intézetben való megmaradását. Legfeljebb a szegény, pártfogó nélkül való diákot sújtja az ilyen ítélet, a gazdagabb neveti a hiába való erőlködést. Ott marad példának, a többiek nagy erkölcsi épülésére. Szerintem okvetlenül ki kellene mondani a zsinatnak, hogy a consilium abeundival sújtott tanuló távozzék az intézetből, s a kegyelmet csakis igen ritka kivételes esetben gyakorolhatja helyi hatóság. De ez esetben is a tanári karnak felfolyamodási joga legyen az iskola felügyelőhöz, esetleg a tanügyi bizottsághoz. Csak is igy lehet gátat vetni a visszaéléseknek. Meg kell adni a tanári karnak a hatalmat a fegyelem gyakorlására. Általános a panasz, hogy ami iskoláinkban nem mintaszerű a fegyelem, persze azért is a tanári kart okolják, pedig javarészben másutt kell a hibát keresni. Csak az gyakorolhat fegyelmet, akinek hatalma is van hozzá. A kálvinista tanárnak még ebben sincs függetlensége, hatalma meg eddig sohasem volt. (Vége köv.) Figyelő. TÁRCA. A diakonissza-intézmény története és fontossága. Minden hosszabb bevezetés nélkül kijelentem, hogy a következő három kérdésre akarok feleletet adni : 1. Evangéliomi protestáns szellem hatja-e át a diakonissza- intézményt ? 2. Van-e szükség arra, hogy magyar protestáns egyházunkban ez intézmény meghonosodjék s a mennyiben meghonosodott, erősíttessék? 3. Mit tehetnek a magyar protestáns lelkészek és világiak, s mit kellene tenniök a diakonissza-intézmény felvirágoztatása végett? Hogy e kérdésekre a helyes feleleteket megadhassuk, okvetlenül szükséges a diakonissza-intézmény történeti fejlődését, legalább főbb mozzanataiban, ismernünk. Egy ütés a történettudó bűvös vesszejével s ott vagyunk a diakonissza-intézmény forrásánál, mely egyszersmind a keresztyénség forrása is. A forrásból szivárgott ugyan azelőtt is viz, de arra volt szükség, hogy a kietlen pusztaságot mindenfelé bőven áradó habok termékenyítsék meg. Ez meg is történt. Pedig a reménység, hogy meglesz, majdnem kiveszett már a szivekből. A kik az igazságot keresték, kétségbeesve suttogták : Mi az igazság? A kik hivatva lettek volna a menny, az istenség szolgálatára, egymás szeme közé nevettek. A tömeg csak mulatságot keresett, az asszonyok csak élvezetet, a tehetségesebb férfiak hatalom és gazdaságra törtek, s a kinek lett volna vágya meggyógyítani az emberi nemzetség sebeit, ereje nem volt hozzá. Mikor azonban a világ a maga tehetetlenségét teljesen bebizonyította az által, hogy egy középszerű ember parancsszava alá milliók odagörnyedtek: megjelent az isteni, örök szeretet s azt kiáltá, az elsülyedt emberiségnek : Megismeritek az igazságot és az igazság szabadokká teszen s az uralkodó felfogás megdöntésére és megszégyenítésére azt hirdeté: Én nem azért jöttén,z, hogy nekem szolgáljanak, hanem, hogy én szolgáljak másoknak. Tehát szabaddá tenni a világot, levenni róla a bűnnek sokféle, de mindig utálatos lánczait, ez volt a czél s az eszköz: szolgálat, diakonia a legdicsőbb értelmében. Az Idvezitő s a benne megjelent Isten akaratát azóta sem értette meg mindenki, de szerencsére mihelyt kinyilvánult, mindjárt megértették sokan. A kietlen pusztából azóta is nagyon nagy rész pusztaság még, de az életadó vizek soha el nem apadtak, s ha sokszor áradásuk megakasztatott is, a Krisztus által a földre hozott isteni erők folyton hatnak és munkálnak. Ezek az erők, a hol befogadásra találtak, szabaddá tették a nőt is, de egyszersmind a nemével együtt járó tehetségek kifejlesztésére is segítették, s igy a nő életét a családra és társadalomra nézve megbecsülhetetlen értékűvé tették. Igy állott elő a keresztyén családi élet egyfelől, a diakonissza-intézmény másfelől. Mert a keresztyénség első századaiban nem azt mondotta a nő, hogy : szentebb akarok lenni, azért nem leszek édes anya és hitves, hanem azt: Uram, te a ki mindent megtettél az én boldogságomért, engedd, hogy neked szenteljem én is mindazt a mit tőled nyertem : a szeretetet, az okosságot, a hitet s még a testi erőt is, ha te úgy rendelted a családban, ha másként rendelted azon kivül. Minden adat, amit az írásokból vagy más régi iratokból a keresztyén diakonissza-intézményre nézve nyerünk, azt bizonyítja, hogy az első keresztyének a diakonissza-intézményt nagyon nevezetesnek és szükségesnek tartották, de nem hitték azt, a mit a mai apácza hisz, hogy az idvezültek koronája mellé még egy külön koronácskát — a coronán kivül egy coronellát — nyerhet a mi az édes anyának, a hitvestársnak nincs módjában, ha még oly hű és szeretetteljes is. Az első keresztyén korok diakonisszája s az önként vállalkozó szűz vagy özvegyasszony, nemcsak a szegény és beteg nők gondviselője és ápolója volt, hanem katechetanő is, a ki a keresztyén egyházba térni kivánó nőket oktatta. Ezenkívül egyesek kivált, nevezetes, különleges megbízatást is kaptak. Igy vitte Fébé, a kenkhreabeli gyülekezet diakonisszája, akiről Pál apóstól Róm.