Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-11-15 / 46. szám

hasznot. Oly egyének, a kik hazájuk anyagi és erkölcsi jóllétét munkálják, bizony az emberiség ügyét viszik előre. Világos, hogy az árt az emberiségnek, de árt nemzetének is, a ki a nemzete iránti hűségét más nemzetek gyűlöletében keresi, de aki nemzetét értelmileg s erkölcsileg tartalmas tényezővé tudja tenni, nem épen az munkál-e az összesnek is javára leginkább ? Ápoljuk hát a közéletben az egész vonalon a magyar nemzeti öntudatot. Higyjük és hirdessük, hogy nemzetünknek fenséges hivatás van a gondviselés által kijelelve. Szerezzünk minél több anyagi és szellemi vagyont, hogy annál nyomatékosabban hathassunk közre midamaz akadályok elhárítására, melyek még az emberiség boldogságának útjában állanak. Megtalálva most már — ha másként nem ismertük volna is — a nemzeti öntudatra vonatkozó eszmekörben a helyes szempontokat, nézzük, mint lehet és kell azokat a református öntudatra alkalmazni. Miután mindezeket tudod, mi hasznát veszed mindezeknek? Ki tagadhatná, hogy a református egyháznak a mint dicső múltja, úgy fenséges hivatása is van a jövőben ? Ki tagadhatná, hogy azok az isteni erők, melyek a Jézus által az emberiségbe oly nagy mértékben bevitettek s a Lélek által folyvást vitetnek, a református felekezetben úgy valósultak meg, mint máshol nem, s pedig oly nagyszerűen s oly mélyrehatóan, mint más egyházakban nem ? Ki tagadhatná, hogy a református egyház, a mikor s a hol valóban reformált, ujjáalkotott volt, akkor és ott a mélységgel, az alapossággal, amivel az evangeliumi tényekbe és igazságokba behatolt, s azzal a megrázó komolysággal, amit az isteni kegyelemmel való tusakodásban nyert, olyképen tudott világosságot és józanságot egyesíteni, a miként egy egyház sem ? Ki tagadhatná, hogy az isteni kegyelem, amikor az igazi reformátusoknak a szivében hatalommá lett, pedig sokszor lett azzá, a földi életviszonyokat oly erőteljesen tudta áthatni, mint máshol seholsem ? Viszont mi meg elismerjük, hogy a református egyház, épen mert minden izében az isteni kegyelem rendeléseire lett alapítva, tehetetlenebbé és nyomorultabbá lett mint bármely más egyház, ahol az isteni életnedvek kiszáradtak belőle, ahol a kegyelem csak frázis volt, üres szó, melynek az életben semmi meg nem felelt s ahol a korábbi alkotások által megteremtett keretek kopáran és elhagyatva maradtak, mint a kiégett vulkánok kráterei s bennök többé a kálvinista erkölcs tüze nem égett. Nem szólok arról, mennyiben illik vagy nem illik mindez a magyar kálvinizmusra. Csak azt hangsúlyozom, hogy nagyon sokan vannak, akik azokkal a mélységes igazságokkal, melyek nélkül igazi református öntudat nincs, nagyon könnyen elbánnak s érdeklődésük harmad- és negyedrangú kérdésekre irányul, ugy hogy a kezök ugyan olyan, mint Ezsaué, de a hangjok olyan, mint Jákobé, a vastagnyakuságuk olyan, mint az igazi kálvinistáé, de gondolataik s meggyőződéseik, hitök és cselekedeteik nem olyanok. A hol pedig a meggyőződések az Isten kegyelme által alaposan át nincsenek gyúrva, ott az egyházi élet igazi felvirágoztatására irányuló kísérletek meddők maradnak, mint a pisai és constanczi zsinatok kísérletei, mert akármennyién s akármilyen helyesnek látszó intézkedéseket vegyenek is czélba, ha a fejszét a fa gyökerére nem vetik, ha komolyan nem veszik azt, hogy kegyelem által lehetünk reformátusokká, ugy tesznek, mint a kertész, aki a hernyóktól megtisztítja a fát, meg is öntözi, kinövéseit is lemetszi, de elfelejti beoltani. Én a lehető legszebb reménységeket táplálom egyházunk jövője iránt. A jelenkor zűrzavarából s mozgalmaiból látom kialakulni a jövő szebb képét. Látok ugy az igehirdetés, mint az egyháztársadalmi munkásság terén oly jelenségeket, melyek sok siker várására jogosítanak fel. Tudom, hogy sokan vannak, a kik belátták, hogy az evangeliomi igazságok kovászát ezután több uton s többféle módon kell egyházunk tömegébe eljuttatni. De épen, hogy a kellő fejlődés biztosítva legyen, kell sürgetnünk a református öntudat kellő irányba való fejlesztését s erősítését. Mi készséggel adunk levest az éhezőnek, ha budhista is. Mi teljes őszinteséggel nyujtjuk kezünket a lutheránusnak, ahol csak lehet, ha tudjuk is, hogy más geniusa van, mint nekünk. Szóval kijelentjük, hogy nem harczra akarjuk tüzelni a reformátusukat más irányzatok ellen, mert ez felekezetieskedés lenne s ha még volna is ebből valami közegyházunkban, azt is ki akarnók irtani. Mikor azonban a felekezeti szűkkeblűséget és szűklátkörüséget határozottan káros dolgoknak jelentjük ki, hangsúlyozzuk, hogy nagy egyoldalúságba esünk, ha egyúttal nem követeljük közegyházunk erőteljes nemes és hasznos jellemvonásainak minél teljesebb kifejtését. Tanuljunk azért a fentebbi példából! Mert ha az evangeliumi igazságoknak erőteljes, kálvinista felfogása s az evangeliumi reformok mélységes felfogásnak nyilvános helyeken és házanként való világos és határozott előterjesztése helyett kétes érdekű latitudinárius nézeteket hirdetünk vagy a különben helyes felfogásból a gyakorlati életre vonatkozó következtetéseket ki nem vonjuk, lélek és igazi meg-