Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-10-18 / 42. szám

a polgári osztály szemében, a mostaninál is nagyobb tisztességgel bíró papi pályára képezzék ki. Tanulmányait szülő földjén, az akkori idők szokása szerint, theologiai tanfolyamot végzett tanitók veze­tése mellett kezdte meg; s hogy képességének, élénk felfogásának biztos jeleit adta, igazolja az, hogy már 1843-ban, az alig hat évet betöltött gyermek, a sáros­pataki főiskola elemi osztályú növendékei sorába be volt irva. Tanulói pályája olyan volt, mint abban az időben annyi másé ! Megszakították azt az 1848—49. évi nagy események s ő, egy évet, részint a szülei háznál töltött el, részint Mádon, hol mint preczeptor, a kisebb iskolás gyermekek tanításával foglalkozott. Az önvédelmi harcz lezajlása után, 1850-ben ismét a sárospataki főiskolá­ban találjuk őt, hol kellő szorgalommal igyekezett meg­valósítani a czélt, a melyet főleg szerető édes anyjának óhajtására maga elé tűzött, hogy t. i. magát a papi pá­lyára képezze ki. Igen, pap akart lenni, csak hogy az ő lelki szemei előtt, mint utóiérendő eszménykép, a tábori lelkész képe lebegett; mély benyomást tevén ifjú fogékony lelkére egy, a 40-es években, a sárospataki főiskola examenein megjelenni szokott tábori lelkész, a kit folytonosan kisért, a kire a tantermek ajtaja előtt várt egy kardos tarsolyos huszár: a kinek megjelenése az ő gyermeki lelkében azt a gondolatot költötte fel: minő nagy lehet annak hatalma, dicsősége, a kinek ilyen kardos sarkan­tyús szolgája van!? Nem az lett a mit ő akart! s a mi történt, azt meg­bánni nem volt oka ! 1857. febr. i-sején, a gömöri egyházmegyébe ke­belezett Zádor falusi egyházban foglalta el a tanitói hivatalt, hol az egyház akkori, még ma is kedves em­lékű lelkészének Bata Bálintnak oldala mellett, az ő s nagynevű barátai, a költő Tompa; a komoly s tudo­mányos műveltségű Orbán Ferencz társaságában találta meg amaz iskolát, melyben a természet által bele adott jeles tehetségek úgy fejlődtek ki, hogy azok alapját képez­hették későbbi nagyságának! A Zádorfalán eltöltött három évnek kedves em­léke, sírjáig vele volt, vele maradt! 1860. január első felében, elhagyván tanitói állo­mását, e hó 22-én vette át Szeremley Gábor hittudor, a sárospataki főiskola h. igazgatójának kezéből minden­ből kitűnő iskolai bizonyítványát — s kezében ezzel — nevelői állást foglalt el Kövecsesen Lukács Lajos ottani földbirtokos úri házánál, s ott 1861. julius 7-ikéig működött, működése a család teljes megelégedésével s elismerésével találkozott. 1861. szept. 10-ik napján tette le a gömöri trac­tus szine előtt a kápláni vizsgát Otrokocsban, s káplá­nul mindjárt, az egyházmegye akkori espereséhez, a még ma is élő valódi papi jellemű Szentpétery Sámuelhez rendeltetett. Szept. 24-ikén nyerte meg «kibocsátványát» Zsar­nay Lajos, a nagy Zsarnay Lajos kezéből, s már 1862. tavaszán a sajó-keszi-i egyház lelkészi állomását, s egy év múlva a kövecsesi egyház lelkészi állomását fog­lalta el. A régi nagynevű atyai barátok társaságában, azok­nak jóakaratú támogatása mellett a szép reményekre jogosító esperesének, a derék Szentpétery Sámuelnek megjegyzése szerint, «valódi papi hivatással bíró ifjú, ismerőseinek, barátainak szeretetében, a jók elismerésé­ben mind előbb haladt, annyira, hogy a gömöri egy­házmegye kezébe adta a jegyzői tollat, s mint főjegy­zői helyettes szerepelt már az egyházmegyén akkor, midőn a gömöri egyházmegyében levő imolai egyház­nak s szülő városa, az abauj-szántói egyháznak meg­hívásait nyerte. Az atyai barátok Gömörben marasztották, sőt a már akkor gyengeségét érző beteg költő Tompa ezeket a szavakat intézte hozzá: one hagyja itt Gömört, nem sokáig élek már én s a hanvai katedra öcsémre vár.» Szivére hallgatott s rokonai szerető körébe, Szán­tóra ment! Nem bánta meg! Azok is, kik a választás­nál ellene voltak, a legőszintébb odaadó tisztelettel rajongták körül, s a próféta a maga hazájában valódi kedvességre lelt. Igaz, választása az egyházmegye akkori Corifeusai részéről nem találkozott tetszéssel; sőt az egyházmegye főjegyzője egy gyűlési tudósításában, szive keserűségé­ben eme légből kapott állítást dobta az egyházi lap utján világ elé : Béky Sámuelt, szántói lelkészszé roko­nainak nem annyira eszes, mint szeszes capatitátiója választotta meg! Képzelem menyire örült e nagy mondásnak, a mely azonban minden igaz alapot nélkülözött. Abaujban is hirtelen ismert, becsült és tisztelt lett nem sokára a Béky neve. Már 1873-ban Szepsiben talál­juk őt körülölelve azzal a tisztelettel s szeretettel hívei részéről, a mely csak a jónak és igaznak adatik meg. Szántón, az ősi állapotban hevert templomot rendbe szedette s utódának, a mai kor műveltebb ízlésének megfelelő fényben s tisztaságban hagyta hátra. Szepsi­ben egy évet töltött csupán, s épen azért, alig tehetett ott olyat, a mi, mint valami magasló dolog emelked­nék ki, a megszokott, hiven teljesitett, mindennapi papi foglalkozás köréből; de kötelességét teljesítette pontosan. 1874. tavaszán foglalta el kassai lelkészi állomá­sát, egy a II. Kor. 10. 5. vers felett írt s mondott remek beszédével, a melylyel már az első pillanatban megnyerte a maga számára a kassai egyház minden rendű híveinek szeretetét. És ez a szeretet, a napok és évek multával, nem csak hogy nem fogyott, hanem folytonosan növekedett, el annyira, hogy midőn 1875-ben, a hanvai egyház bizalma csakugyan felkereste : a kassai elöljáróság sietet a lelkészi fizetést 500 o. é. frttal emelni, hogy ez által szeretett lelkipásztorát önmagának tarthassa meg to­vábbra is. És ő maradt! Ez a nagy bizalom, a szeretetnek ilyen hatalmas nyilvánulása, ha lehetséges volt, még szorosabbra fűzte a viszonyt, lelkész és gyülekezet között s megteremtette a kassai egyház gyülekezeti életében, azt az egyházias odaadó vallásosságot, melyet fájda­lom, a legtöbb helyen ma már hasztalan keresünk ; elő­idézte az egyház iránti érdeklődést s olyan presbyte­riumot teremtett, melynek főgondját, az egyház igazi ér­dekének előmozdítása, szellemi s anyagi ügyeinek fel­virágoztatása képezi. A mi mozgalom az egyházat ér­deklőleg Kassán támadt, annak központja, éltető lelke, mindég Béky volt. Az ő szelíd nyájassága, meghunyász­kodás nélküli alázatossága volt az az erő, melylyel ma­gához vonzott kicsit és nagyot; lefegyverezte azokat is, a kik vele talán ellenkezőleg gondolkoztak ; meg­nyerte azokat is a kik vele szemben, ellenséges érzel­meket rejtegettek. Ez a szelíd nyájasság, meghúnyászkodás nélküli alázatosság, párosulva igazság szeretettel nyerte meg számára az abauji egyházmegye lelkészi karának sze­retetét s bizalmát, a mely bizalom és szeretet aztán

Next

/
Oldalképek
Tartalom