Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1891-10-18 / 42. szám
a polgári osztály szemében, a mostaninál is nagyobb tisztességgel bíró papi pályára képezzék ki. Tanulmányait szülő földjén, az akkori idők szokása szerint, theologiai tanfolyamot végzett tanitók vezetése mellett kezdte meg; s hogy képességének, élénk felfogásának biztos jeleit adta, igazolja az, hogy már 1843-ban, az alig hat évet betöltött gyermek, a sárospataki főiskola elemi osztályú növendékei sorába be volt irva. Tanulói pályája olyan volt, mint abban az időben annyi másé ! Megszakították azt az 1848—49. évi nagy események s ő, egy évet, részint a szülei háznál töltött el, részint Mádon, hol mint preczeptor, a kisebb iskolás gyermekek tanításával foglalkozott. Az önvédelmi harcz lezajlása után, 1850-ben ismét a sárospataki főiskolában találjuk őt, hol kellő szorgalommal igyekezett megvalósítani a czélt, a melyet főleg szerető édes anyjának óhajtására maga elé tűzött, hogy t. i. magát a papi pályára képezze ki. Igen, pap akart lenni, csak hogy az ő lelki szemei előtt, mint utóiérendő eszménykép, a tábori lelkész képe lebegett; mély benyomást tevén ifjú fogékony lelkére egy, a 40-es években, a sárospataki főiskola examenein megjelenni szokott tábori lelkész, a kit folytonosan kisért, a kire a tantermek ajtaja előtt várt egy kardos tarsolyos huszár: a kinek megjelenése az ő gyermeki lelkében azt a gondolatot költötte fel: minő nagy lehet annak hatalma, dicsősége, a kinek ilyen kardos sarkantyús szolgája van!? Nem az lett a mit ő akart! s a mi történt, azt megbánni nem volt oka ! 1857. febr. i-sején, a gömöri egyházmegyébe kebelezett Zádor falusi egyházban foglalta el a tanitói hivatalt, hol az egyház akkori, még ma is kedves emlékű lelkészének Bata Bálintnak oldala mellett, az ő s nagynevű barátai, a költő Tompa; a komoly s tudományos műveltségű Orbán Ferencz társaságában találta meg amaz iskolát, melyben a természet által bele adott jeles tehetségek úgy fejlődtek ki, hogy azok alapját képezhették későbbi nagyságának! A Zádorfalán eltöltött három évnek kedves emléke, sírjáig vele volt, vele maradt! 1860. január első felében, elhagyván tanitói állomását, e hó 22-én vette át Szeremley Gábor hittudor, a sárospataki főiskola h. igazgatójának kezéből mindenből kitűnő iskolai bizonyítványát — s kezében ezzel — nevelői állást foglalt el Kövecsesen Lukács Lajos ottani földbirtokos úri házánál, s ott 1861. julius 7-ikéig működött, működése a család teljes megelégedésével s elismerésével találkozott. 1861. szept. 10-ik napján tette le a gömöri tractus szine előtt a kápláni vizsgát Otrokocsban, s káplánul mindjárt, az egyházmegye akkori espereséhez, a még ma is élő valódi papi jellemű Szentpétery Sámuelhez rendeltetett. Szept. 24-ikén nyerte meg «kibocsátványát» Zsarnay Lajos, a nagy Zsarnay Lajos kezéből, s már 1862. tavaszán a sajó-keszi-i egyház lelkészi állomását, s egy év múlva a kövecsesi egyház lelkészi állomását foglalta el. A régi nagynevű atyai barátok társaságában, azoknak jóakaratú támogatása mellett a szép reményekre jogosító esperesének, a derék Szentpétery Sámuelnek megjegyzése szerint, «valódi papi hivatással bíró ifjú, ismerőseinek, barátainak szeretetében, a jók elismerésében mind előbb haladt, annyira, hogy a gömöri egyházmegye kezébe adta a jegyzői tollat, s mint főjegyzői helyettes szerepelt már az egyházmegyén akkor, midőn a gömöri egyházmegyében levő imolai egyháznak s szülő városa, az abauj-szántói egyháznak meghívásait nyerte. Az atyai barátok Gömörben marasztották, sőt a már akkor gyengeségét érző beteg költő Tompa ezeket a szavakat intézte hozzá: one hagyja itt Gömört, nem sokáig élek már én s a hanvai katedra öcsémre vár.» Szivére hallgatott s rokonai szerető körébe, Szántóra ment! Nem bánta meg! Azok is, kik a választásnál ellene voltak, a legőszintébb odaadó tisztelettel rajongták körül, s a próféta a maga hazájában valódi kedvességre lelt. Igaz, választása az egyházmegye akkori Corifeusai részéről nem találkozott tetszéssel; sőt az egyházmegye főjegyzője egy gyűlési tudósításában, szive keserűségében eme légből kapott állítást dobta az egyházi lap utján világ elé : Béky Sámuelt, szántói lelkészszé rokonainak nem annyira eszes, mint szeszes capatitátiója választotta meg! Képzelem menyire örült e nagy mondásnak, a mely azonban minden igaz alapot nélkülözött. Abaujban is hirtelen ismert, becsült és tisztelt lett nem sokára a Béky neve. Már 1873-ban Szepsiben találjuk őt körülölelve azzal a tisztelettel s szeretettel hívei részéről, a mely csak a jónak és igaznak adatik meg. Szántón, az ősi állapotban hevert templomot rendbe szedette s utódának, a mai kor műveltebb ízlésének megfelelő fényben s tisztaságban hagyta hátra. Szepsiben egy évet töltött csupán, s épen azért, alig tehetett ott olyat, a mi, mint valami magasló dolog emelkednék ki, a megszokott, hiven teljesitett, mindennapi papi foglalkozás köréből; de kötelességét teljesítette pontosan. 1874. tavaszán foglalta el kassai lelkészi állomását, egy a II. Kor. 10. 5. vers felett írt s mondott remek beszédével, a melylyel már az első pillanatban megnyerte a maga számára a kassai egyház minden rendű híveinek szeretetét. És ez a szeretet, a napok és évek multával, nem csak hogy nem fogyott, hanem folytonosan növekedett, el annyira, hogy midőn 1875-ben, a hanvai egyház bizalma csakugyan felkereste : a kassai elöljáróság sietet a lelkészi fizetést 500 o. é. frttal emelni, hogy ez által szeretett lelkipásztorát önmagának tarthassa meg továbbra is. És ő maradt! Ez a nagy bizalom, a szeretetnek ilyen hatalmas nyilvánulása, ha lehetséges volt, még szorosabbra fűzte a viszonyt, lelkész és gyülekezet között s megteremtette a kassai egyház gyülekezeti életében, azt az egyházias odaadó vallásosságot, melyet fájdalom, a legtöbb helyen ma már hasztalan keresünk ; előidézte az egyház iránti érdeklődést s olyan presbyteriumot teremtett, melynek főgondját, az egyház igazi érdekének előmozdítása, szellemi s anyagi ügyeinek felvirágoztatása képezi. A mi mozgalom az egyházat érdeklőleg Kassán támadt, annak központja, éltető lelke, mindég Béky volt. Az ő szelíd nyájassága, meghunyászkodás nélküli alázatossága volt az az erő, melylyel magához vonzott kicsit és nagyot; lefegyverezte azokat is, a kik vele talán ellenkezőleg gondolkoztak ; megnyerte azokat is a kik vele szemben, ellenséges érzelmeket rejtegettek. Ez a szelíd nyájasság, meghúnyászkodás nélküli alázatosság, párosulva igazság szeretettel nyerte meg számára az abauji egyházmegye lelkészi karának szeretetét s bizalmát, a mely bizalom és szeretet aztán