Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-09-13 / 37. szám

lelkészek kvalifikációját s a lelkészválasztást tárgyalják. A vélemények nagyon elütök voltak; de abból, hogy egyetlen zsinati határozat tárgyában sem emeltek annyi szót, mint a fentebbiekben, világos, hogy a legtöbbeket leginkább az érdekel, hogy az egyháznak milyen hivatalnokai legyenek. Már pedig első sorban egyetemes hivatalnok a pap s nem lehet közömbös senki előtt, hogy azok — a kik hivatva, sőt kötelezve vannak az egyház ügyeinek élni s azt vezetni — kikből kerülnek ki s valóban annyira az egyetemes egyház érdekének élnek s élhetnek-e, mint kellene s a mint megvárhatná tőlük az egyetem? Itt egy törvényjavaslat áll előttünk, melyből kitűnik, hogy ez a kérdés mely irányb a fejlődött s a valószínűség szerint milyen megoldást nyer. De úgy látszik, hogy ebből a törvényjavaslatból hiányzik valami, a mi pedig — nézetem szerint — egészen más világításban tünteti fel a dolgot s ha más szellemű törvényt nem is; de legalább az eddigiek pótlását teszi szükségessé. Engedtessék meg nekem, hogy ebben a sokak által megvitatott fontos tárgyban elmondjam szerény nézetemet. Először is a minősítésről szóló törvényjavaslatot említem, mert a más kettő ennek helyes méltánylásától függ sok tekintetben. Az egyházi törvény 114-ik §-a azt mondja: «a lelkészi pályára lépő egyének feddhetetlen erkölcsi előéletük biztos megállapítása után, tudományos készültségüket illetőleg szigorú vizsgáknak vettetnek alá»; a 115. § pedg: «A lelkész képességi vizsgákról intézkedni a zsinat hatáskörébe tartozik.)) Ez utóbbi § most már az, mely — nézetem szerint — több gyökeres módosítást vonna maga után. Nevezetesen: Nekünk van 5 theol. akadémiánk s ebben az öt akadémiában minden tantárgy-különböző egyének áltai, nagyon is elütő terjedelemben s némileg eltérő irányzatban — adatik elő. Ez legkevésbbé sem volna baj, sőt a protestantismus szelleméből következik. De az már igenis baj, hogy míg egyik theologián a tanuló ifjak túl vannak terhelve a nagy terjedelmű tananyag által: addig a másikon — mint személyesen volt alkalmam róla meggyőződni — a végzendő mennyiség oly csekély, hogy azt még a leggyengébb tehetségek is minden erőfeszítés nélkül sokkal tökéletesebben megtanulhatják, mint amott a legjobb tehetségű és igyekezetű egyének. Nem akarom itt a fokozatokat felemlíteni — a mit minden közelmúltban végzett theologus tud — hogy melyik akadémiáról hova kell menni, ha az anyagot amott elvégezni nem tudja. Csak azt a káros következményt szándékozom előadni, a mi ennek szomorú kifolyása. Mindegyik egyházkerület theologus ifjai vizsgájukat az azon egyházkerület kebelében alakított vizsgálóbizottság előtt teszik le, még pedig azokból a tantárgyakból és olyan terjedelemben, a melyeket és a milyen terjedelemben egyházkerületük theol. akadémiáján hallgattak. Ez eddig helyes volna, ha nem tudnók azt, hogy mily óriási különbség van — nomina sunt odiosa — bár'melyik két theologia tananyaga között; s ha már arról van szó, hogy a minősítés mind az öt kerületben, osztályzat alapján egyenlővé tétessék és egyformán elfogadtassék, látni való, hogy így egyenlő minősítésről egyedül csak azok között lehet szó, a kik ugyanazon terjedelmű tantárgyakból, ugyanazon vizsgálóbizottság előtt nyertek osztályzatot. Számtalan példát tudnék — és tudnának sokan — felhozni, hogy míg némelyek egyik theologián képzettségük hiányossága s a tananyaggal megbirkózni nem tudásuk miatt meg nem maradhattak: elmenvén másik theologiára, ott jelesek sőt elsők lettek s vizsgáik letétele után visszavétetvén magukat abba az egyházkerületbe, melyben tán a vizsgát elégségesen is alig lettek volna képesek letenni, sok izben jeles, de majdnem kivétel nélkül jó vizsgáik alapján nyertek minősitvényt IV-ed, Ill-ad, vagy Il-od osztályú egyházakba való pályázhatásra, mint azok, kik — mint tanulótársaik — ugyanazon osztályban mindig sokkal előttük állottak. Az ilyen eljárás természetesen visszatetszést szül sokakban, annyival inkább, mert a két theologia közt nincs meg a kölcsönösség e tekintetben; s nem a hely cserélés, a tanárok ellenvagy rokonszenve — mint sokan állítani szeretik — okozta ezt a feltűnő megjavulást; hanem nagy részben az általam fentebb említett körülmény s még inkább az, hogy más bizottság előtt vizsgázván, annak tagjai kevésbbé szigorú mértékkel mértek. Ebből világos, hogy a bizonyítvány értéke a minősitvény megállapításánál csakis az egy helyen vizsgázottak közt lehet egyenlő, mig most az 5 bizottság szerint 5 féle. Ezen a bajon csak úgy lehetne segíteni, ha az öt kerület theologusai egy központi vizsgáló-bizottság előtt, —• mely bizottság vegy esen volna alakítandó mind az öt kerület kebeléből — mondjuk — az egyetemes konvent által — tennék le a minősitvényre befolyással levő két papi vizsgát. Hogy azután ezt a bizottságot kik vagy hányan alkotnák s a vizsga hol tartatnék meg, az teljesen közönyös dolog s még a hely sem tesz sok különbséget a mostani közlekedési viszonyok mellett, mert a nevezett vizsgákra úgy is vidékről jővén fel a segédlelkészek: az útiköltség kevés különbséget okozna. Mind azonáltal a központ volna erre legalkalmasabb, vagy a helyet lehetne váltogatni is. Mondom, hogy ez nem tesz különbséget s a czél — hogy egyenértékű minősítésünk legyen — el lenne érve; mert ugyanazon alkalommal, ugynazon egyének, mindenesetre ugyanazon mértékkel mérnének; s ez a mérték lenne bár a legszigorúbb; de annyi bizonyos, hogy a legigazságosabb. Ellenvetésül az itt mondottakra fel lehetne hozni, hogy hát az egyetemeken — bármennyi legyen is egy országban — mindenütt külön vizsgáló-bizottság van, s azért az általuk kiadott bizonvitványok értéke mégis egy irányú ? Csakhogy a mi diplománkat semmiféle más diplomával addig összehasonlítani nem lehet, mig a vizsga eredményétől tesszük függővé a qualifkatiót; mert bármely más pályán végzett légyen bár valaki bene, curn laude, summa cum laude: az tényleg mind végzett ember s egyenlően van azért minősítve ugyanazon állásra, úgy hogy nagyon kevéssé jön számításba az, hogy valaki milyen fokú diplomával bír, csak az, hogy van-e diplomája. De nálunk a dolog egészen másként áll, mert a debreceni zsinat s a mostani törvényjavaslat szerint is életkérdés a vizsgázott emberre nézve, hogy elégséges, jó, vagy jeles-e az a bizonyítvány s 2, 3, 5 év múlva, vagy egyátalán valaha pályázhat-e diplomájával III—ad, Il-od vagy I-ső osztályú egyházba. Ha igy áll a dolog, méltányos, hogy ugyanazon áruért ugyanazon árt adják, a mi — szerinten — csak az előbb említett esetben lehetséges. De ha most már meg van a diploma, mennyi értéke van annak ? ez a második kérdés, melyre röviden igyekezem megfelelni. Nézetem szerint a theologiai cursus egyenlő tartalmú s egyenlő képzettséget ad — csakhogy más tudó-