Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-08-09 / 32. szám

tek, mert erre a legnagyobb részben szükség sem volt, hiszen a kath. templomok a szükséghez képest kielégítők voltak, vagy nem is volt lehető abban a korban, midőn a reformátori szellem teremtő erejét elveszítve, csak nyomorult tengődésre volt kárhoztatva. Az a néhány újítani akaró kísérlet is, milyen pl. a wittenbergi várkápolna s a drezdai nőktemploma, egészen hatás nélkül maradt; s mióta ép e jelen században a romanticismus még az építészetben is győzelemre jutott, a dogmatismus még ezen a téren is annyira éreztette hatalmát, hogy minden, a hagyományos formáktól való eltérés az építészre nézve rendesen egy következéssel járt, eszméinek, terveinek a gyülekezet, s különösen a papság részéről való elvetésével. Mi azért építészünknek meghagytuk, hogy kerüljön mindent, a kath. templom szokott mintájára való emlékeztetést; s ha most ezzel elértük azt a negatív eredményt, hogy a mi reformált templomunk a kath. cultusra használhatatlan, positiv értelemben is megnyertük arra a reményt, hogy a mi alkotásunk a prot. templomépítés jövőben való elérésére biztatójelül fog szolgálni. Örülünk, hogy kísérletünkről a német építészeti közlöny szerkesztősége is igy vélekedik : «Talán nem is leszünk túl merészek, ha azt mondjuk, hogy ez a wiesbadeni templom a prot. templomépítés történetében egykor ép úgy kiindulási pontul fog vétetni a régi egészséges utakra való visszatérésre nézve, mint ahogy mi ma a hamburgi Miklós-templomot kiindulási pontjául vesszük, az utóbbi félszázad még ma is uralkodó, a középkori kath. templom ideál szolgai utánzatába sülyedő áramlatának.)) Legkevésbbé sem mondható, hogy, a mi a templom belsejének építését illeti, megpróbáltuk volna azt az evangéliumi istenitisztelet kívánalmainak s elveinek megfelelőleg rendezni. A kath. templom Istennek háza, mely az oltáron és oltárszentségben magát a test szerint jelenlevő istenséget tartja rejtve ; miért is az oltár központja az egész templomnak, mely tulajdonkép egy nagy, dicső oltár az oltár felett. A kath. cultusnak alakja a mise; a hívek kezökben tartva misésköny vüket, elég, ha szemmel kisérhetik papjuk cselekvényeit, s nem baj, ha egy szót se értenek is beszédeiből. A kath. templomnak tehát egy I nagy térségre van szüksége, és mivel ezt túlságba vinni nem igen lehet, feloszlik a templom fő- és mellékhajókra. Az oszlopok és az ívek, melyek minden akusztikának ellenségei, mit sem ártanak itt, hisz a predíkáczió mellékes dolog. A kath. egyháznak a mise csudája kedvéért áldozárokra van szüksége, kik a jámbor laikusoktól külsőleg is, belsőleg is különböznek. Ezért a kath. templom chórusra *) és hajóra szakad szét, melyeket vaskorlát váiaszt el egymástól, s «a kettő között nagy ür vigyáz, hogy a kik oda át akarnának menni, meg ne tehessék.)) A chóruson összpontosul tehát az egész kath. istenitisztelet. Itt játszódik le a jelenlevő istenség mysteriuma; itt szolgálatoskodik a papság, ide fordul szeme, szája a gyülekezetnek. Ez a szigorú berendezése a középkori kath. istenházának a nagy dómoktól s székes*) Czikkiró előtt — mint ki is tetszik — a középkori kath. templomideát lebeg. A chórus alatt a szentély, (sanctuárium) értendő, mely a jelzett értelemben a magyarországi középkori kath. templomok nem mindegyikénél van meg, hogy pl. többet ne mondjunk, nincs meg a pécsi korai román stylben épült dómnál sem, a mennyiben ott a iőhajót közvetlenül zárja az apsis (a félkörű vagy sokszögű oltárfülke), de a legtöbbnél, ha nem is teljesen ebben a formában megvan. Ezen berendezésnek az ócsai templom a legtökéletesebb példája hazánkban. Ford. egyházaktól le a legutolsó falusi templomig, s ez, meg kell valanunk, mint a kath. egyházban minden, világos, okos, bevégzett és következetes. És mi ezekkel a formákkal bajoskodúnk ! A mi templomaink is chórusra és hajóra oszlanak, holott nekünk az egyetemes papság az alapelvünk. Az oltár mi nálunk is ott diszeleg a keleti chórusban s a szószék valami szerény helyre van dugva, pedig mi a hit által való megigazulást prédikáljuk. Belebujtatjuk Dávidot Saul köntösébe s csudálkozunk, hogy nem rá való. A mi ott világos, okos, bevégzett, következetes: az nálunk mind érthetetlen, lélek nélküli, ügyefogyott és képtelen. Mert az evangéliumi templom elvégre, bárhogy szeretnénk is, nem istenháza, hanem szentegyháza a híveknek, kik a mindenütt jelenvaló Istennek imádására, lelki fejők, a Jézus Krisztus körül egyesülnek. A mi gyülekezetünk az egyetemes papság alap -elvén épül fel, érezze hát magát az istenitisztelet alatt is úgy, mint egy olyan test, melynek Krisztus a feje ; végül a mi istentiszteletünk lelke az ige; a hallás törvényei pedig különböznek a látáséitól. Az ebből önként folyó consequentiák a következők: A templomnak chórusra és hajóra való kettészakitása abbanhagyandó; az oltárt mai diszes polczáról le kell vinnünk a gyülekezetbe, hogy legyen ott áldozati oltára imádságainak, központja szentvacsoráinak, s jelképezése ama szent igéknek : «a hol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, én is ott leszek ő velők. (Kevés különbséggel ugyanez áll természetesen a református templomok úrasztalára nézve is. Ford.) A chórust, ezt az ódon stilformák lezárt maradványát a gyülekezetnek ülőhelyekül engedni át, meggondolatlanság, eltekintve attól az aesthetikai Ízléstelenségtől, ftogy a hívek egy részét szembeültetjük a másikkal, eltekintve az akusztika elleni vétkezéstől, mert az oltár és szószék vagyis a szónok háta mögötti helyek a hallgatókra nézve a beszéd megérthetését nyilván megnehezítik,,ha ugyan lehetetlené nem teszik. A hívek számára rendelt helynek az egység bélyegét kell magán viselni, nem szabad liát kereszt- és oldalhajók áltaí megszakittatnia. Kell, hogy a lelkész úgy az oltártól, mint a szószékről egy egységes, zárt gyülekezetre tekintsen alá, s hogy az együvétartozás érzetét a templomban a legutolsó hivő is érezze; hogy a gyülekezet a székek beosztásánál is egységes iránynyal birjon, még pedig az oltár és a szószék s mondjuk ki már most, és az orgona felé. Szembe — ha csak lehet — ne üljenek, kerüljük el, hogy egy csoport a másiknak szeme előtt legyen. A szószék, az istenigéjének szentelt hely, oldalvásti, mellékes helyzetéből, melylyel a kath. templomban kénytelen megelégedni, kiemelendő, hogy mint az oltár központon legyen. A lelkésznek, mint minden szónoknak, szembe kell nézni hallgatóival, hogy közte és azok közt élő kölcsönhatás keletkezhessék, hogy ne kelljen erőlködnie, hogy meghallják, vagy hogy meglássák mindenfelől. Ugyan furcsa lenne, ha egy teremben, vagy egy szónoklatra szánt csarnokban a szónokot illő helyéről valamely sarokba vagy más félreeső helyre dugnánk : hjah de a templomban természetesen nem a józan ész az irányadó, hanem — a traditió ! A szószék nem is az apsis*) hátsó falára való, mint ez sok olyan templomban látható, mely a rationalismus koraban épült, mert ez által a templom egy szónoklatra szánt csarnok józan, hideg jeliegét ölti fel ; *) L. a chórus jegyzetét.