Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-07-19 / 29. szám

elé, amelyben <5 maga formulázta, s a melyben azokat a nagy-gyülés, mint saját óhaját, a miniszterhez felterjeszteni határozta. E pontok ezek : i.A tanárképzés egyetemi feladat, s a philosophiai karhoz tartozik. 2. A bölcsészeti karnak a leczkerend megállapításában különös tekintettel kell lenni a középiskolai tanárképzés speciális igényeire és alkalmat kellene adnia nemcsak arra, hogy a tanárjelölt mindazokat a kollégiumokat fokozatos rendben hallgathassa, a melyekre képzésében szüksége van, hanem arra is, hogy képességeit az egyetem kebelében gyakorlatilag fejleszthesse. 3. A törvényszabta próbaév teljesítésére a gyakorló iskolán kivül, még egyes kiválóbb intézetek mellett gyakorló tanfolyamok szerveztessenek. 4. Az internátusban, vagy más effélében való nevelése a tanári pályára készülő fiatalságnak nincs szoros összefüggésben a tanárképzéssel. Nem vitatkozunk a tudós előadóval, sőt megköszönjük neki, hogy előadásában s a felszólalásokra adott válaszában reámutatott arra az abnormitásra, hogy a tanárképzésnél a vallástudományokra absolute semmi tekintet nincs. E tárgygyal s a vele összefüggő dolgokkal mai vezérczikkünk foglalkozván, itt csak megemlítjük ezt. Harmadnap Kardos Albert tartott felolvasást «a felekezeti és községi tanárok anyagi helyzetéről)), siralmasan panaszolva el azokat a bajokat, melyeket e lapok olvasói nagyon jól ismernek. Orvoslásul az országgyűlés által kívánja meghatároztatni a fizetés minimumát, s az országos nyugdíjintézet után sóhajtozik. A gyűlés magáévá tette a panaszt s a választmányra bízta, hogv a helyzet javítására mindent kövessen el. Ez ügy nekünk ib fáj nagyon, s bizonyára az intézők egyikéből sem hiányzik a jóakarat, hogy a baj orvosolva legyen. Még e felolvasás előtt a választásokat ejtették meg. Elnök lett Berecz Antal, alelnök Hofer Károly és Köpesdy Sándor, szerkesztő Alexander Bernát, főtitkár Szerelemhegyi Tivadar, titkár Schnabel Róbert, pénztárnok Müller József, gazda Deme László. A jubiláris ünnepségnek legbecsesebb s leghasznosabb része az a középiskolai kiállítás, mely az állami felsőbb leányiskola helyiségeiben áll a nézőközönség rendelkezésére. Igazi szakértelemmel, nagy buzgósággal vannak itt összegyűjtve s rendezve a középiskolákban használható összes taneszközök, (legnagyobb részben magyar gyártmány), gépek, szemléltetési eszközök tornaszerek, egészségügyi dolgok, tankönyvek stb., kellemes változatossággal lepik meg a szemlélőt. Aki Pesten jár, el ne mulaszsza megtekinteni ez igazán tanulságos kiállítást ! F—i. T A R C A. Az én jubileumom.*) A legelső, tehát legrégibb jubileum a magyar református egyházban Kúnszentmiklóson folyt le. Itt jubilált ezelőtt száz esztendővel az én nagynevű elődöm, Szőnyi Virágh Mihály, ötven éves prédikátorkodása után, a mikor prédikátori hivatalát le is tette, és azontúl csak a püspökséget vitte. De milyen jubileum volt ez ! Az öreg úr a maga házánál tartott egy szép exegetikai értekezést; azután a tassi prédikátor, Vecsei István uram olvasott fel egy jubiláris meletémát deák nyelven (hi*) A « Vasárnapi Újság*-gal egyidejű közlésre kaptuk. De azt hiszszük, hogy most két héttel később se érdektelen. Szerk. szen ha az én Dömötör Bertalan öcsém, ki szintén tassi pap, engem is deákul köszöntött volna fel !), azután a professorok mondták el az öreg úr érdemeit egy verses dialógban ; végre a diákok énekeltek egy szép éneket : Jelen vagyon már a régen várt óra, Jubilálnunk kell, indulnunk víg szóra, Most víg énekkel minden lélek zengjen, Ajjaka pengjen! A vigasságra van bő matéria, Kiálts örvendve egész eklézsia, Nálunk ez napnak sohase volt mása, Ily áldomássá. Pásztorságának ötven esztendejét Éri főpapunk, s kitölté idejét, Az ily öregek ekkor megpihennek. Hála Istennek ! Hála Istennek! Eddig van. Hiszen, ha az én jubileumom is ilyennek Ígérkezett volna! De mekkora különbség a kettő között. Akár csak a Miltiades és Demetrius Phalaereus emlékét állítanánk egymás mellé ! Bizony ugy éreztem magamat egy egész hónapon keresztül, mint a selyemhernyó, mikor készül magát bekötni. Sem ettem, sem ittam, eljártam világgá eklézsiákat vizitálni, feleseltem a papnékkal, kötözködtem a tanítókkal és torzsalkodtam a presbyteriumokkal, hogy majd nyakam törött bele, a mint alább talán meg fogjuk látni. És ezt cselekedtem én, a ki máskor a légynek sem vétek. Begúbóznak szépen, — mint a selyemhernyó múmiává ; aztán eléneklik fölöttem : Az ily öregek ekkor megpihennek. Hála Istennek ! Jó lenne ez elől volahová elbujdosni! Mert bizonyos, hogy a jubileum olyan félhalál-féle állapot. Rettenetes állapot! Előre meghallja az ember a búcsúztatóját, a minek nem a tartalma ijeszti az embert, hanem a neve. Mert a mi a tartalmat illeti, én bizony nem szégyenlek a szegény holt emberre egy kicsit több balzsamot önteni, a mi nekem is jól esik, a szomorú feleknek is. Nem baj az, ha az emberről szeretettel szólnak akár életében, akár halálában. Én rólam szeretettel szóltak. Ezt akarom most megírni saját kezeimmel, s némi dicsekedéssel, akár megbocsátja ezt nekem az én olvasóm, akár nem. — Dicsekedéssel, mert nem lehet azt a nélkül megírni, ha már az ember maga fog hozzá ; és saját kezeimmel, mert csak itt felelhetek köszönettel azoknak, a kik erre az én ünnepemre (ünnep volt, és pedig nagy ünnep, csak én voltam hozzá kicsiny) egy-egy szirmot küldöttek. Itt kell ezt megköszönnöm, mert külön-külön nem győzném. Legnagyobb részt személyes barátaim, kikkel nyilvános téren nem igen találkozott még az olvasó. * Első megköszöntöm egy özvegy asszony volt. Szappanos Gergelyné, ki nagyszámú családjával engem igen szeret. Nem jött üres kézzel. Boldogult férje meghagyásából 100 frtot adott át felerészben a templom renoválására, felerészben az eldézsiának. Ez a látogatás egészen felbátorított a következőkre nézve. Krisztus urunk óta mindig jó jel az, mikor legelőször özvegyasszonynyal találkozik az ember a templomajtóban. De magam is kaptam ajándékot, egy szép agyagművű Erosz-szobrot — Praxiteles másolat. Tóth József