Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-07-19 / 29. szám

Vallás, theologia, bölcsészet. Bölcsészeti tanfolyamot megnyitó előadás a párisi theol. facultáson I?. Allier bölcsészet-tanártól. (Folytatás és vége ) V. Most azt fogjuk megvizsgálni, hogy a bölcsész minő kívánalmakkal áll elő a vallás és theologiával szemben. Hátravan hogy megkérdezzük magunkat, hogy miként tudja azokat megvalósítani; minő feltételekkel lesz képes haszonnal megbírálni a theologiai rendszereket és azokból saját tisztán bölcsészeti nézetei számára valami hasznot meríteni. A tanulmányozást azon kezdi, a mi legjobban rendelkezésére áll, a mi úgyszólván keze ügyébe esik, szeme előtt van : a theologiai könyveket. De megemlékezvén e munkáknak eredetéről és céljáról, azonnal megjegyzi magának, hogy az élet mintegy megolvadva van abban, a mit létrehozott; és hogy a munkát megértse, mégis szükséges, hogy felfogja ezt az életet, mely azt organizálta. Hogy fog hozzá ? Tanulmányozni fogja a rendszernek tisztán dogmaticai részét a sajátképerii gyakorlati és morális résznek világánál. Igy tűnnek ki leghívebben annak érzelmei, szükségei, vágyai, ki azt a tant épitette. Az embernek e revelatiójában kell keresni legelvontabb eszméinek magyarázatát. Képtelenség például félretenni és elszigetelten tanulmányozni a szigorú calvinismusnak bizonyos tételeit, hogy azokat minden tevékenységet lerombolóknak találjuk és azután csudálkozzunk azoknak erkölcsi energiáján, kik ezeket hitték és vallották. Pedig rendesen igy járnak el és bezárják magokat egy megoldhatatlan problémába. Abból aztán csak ugy jönnek ki, hogy az emberi következetlenségekről beszélnek, mely jobb mint minden rendszerek. Áz igazság pedig ez : hogy a doctrina azon érzelmekben találja magyarázatát, mely ezeket az embereket uralta t. i. az Isten mindenhatóságának érzetében. Minden a mi az isteni souverenitást alárendelni látszott az emberi önkénynek, általok mint valami szörnyű istentelenség lett visszautasítva és Reville szerint az akkori dogmatica «a theologiai doktrínák formája alatt megolvadt imádság volt.» Ez a tanulmányozási eljárás, melyről most beszéltünk kétség kívül nagyon becses, de nem elég. A gyakorlati theologiának egy értekezése még nagyon hideg és az életnek legjavát engedi elsiklani. Hogy az írónak személyiségét igazán megismerjük, szükség hogy vele éltünk, hogy láttuk a munkánál, megleptük uralgó foglalkozásiban, megismertük eljárásának megszokott indokait, rugóit. Mert azonkívül, hogy a vallásos nagy geniusok igen ritkák, nem is könnyű velők az úton összetalálkozni és bensejökbe hatolni. De ha ez már az élőknél is nehéz, nem kevésbbé az ez a halottaknál. Velük szembe az emberiség nem tartja meg a discretiot. Lapjaik nyilvánosságra hozzák benső életőket, levelezéseiket, társalgásaikat. A bölcsész szinte iparkodik felhasználni e bizonyítékokat; innét fogja meríteni vallás-tudományának nagy részét. De semmi se ment fel a vallásos emberek egyenes megfigyelése alól. Csupán náluk vagyunk jelen annál a benső munkánál, mely a theologiai rendszernek felállításában ér véget. Ok egyszerre látják annak magyarázatát és bírálatát, bensejökben felfogják a dogmaticai formuláknak szükségességét és elégtelenségét. Mert az élő személyiségeknek ez a tanulmányozása rokonszenves munkát követel. Megérteni egy embert annyit tesz, mint magunkat eszményileg annak a helyébe állítani, azt magunkkal helyettesíteni, még helyesebben : önmagunkban valósítani azt az életet, melyet abban szemlélünk. A vallásos életnek megértéséhez hát nem bír mindenki kellő felfogási képességgel. Beszélhetünk róla tudományosan, de csak ugy mint a vak a színekről. A tökéletes vallás revelatiója a tökéletes vallásosság számára van fentartva. Ha ez igy van, egy bölcsész beszélhetne ezekről a dolgokról anélkül, hogy jelen lenne, szívesen megengedve magának azon kiválóságot, hogy távol lehessen ? Marad számára egy mód szerénységét megmenteni. Azon emberek nézete szerint, kiket tanulmányoztunk, a vallás az ő kiindulási pontját az erkölcsi élet elégtelenségében találja, a vallás azokat kijelenti és kiegészíti ; ez felelete a lelkiismeret szorongató felkiáltásaira. Mert az erkölcsi törekvésre mindig van képességünk, a rá emlékeztető alkalmak lépten nyomon kínálkoznak. Tudjunk rámutatni bukásainkra, tévedéseinkre ; tudjunk mindenek felett azok miatt szenvedni, vallásos elmélkedéseink első tárgyai saját fájdalmaink lesznek. Aristoteles szava mindig igaz marad : «a csudálkozás kezdete a tudománynak.)) Á fensőbb élet világában az őszinte csudálkozás alázatosságnak neveztetik. VI. Előszámláltuk a főbb okokat, melyek a bölcsészt arra indítják, hogy közelebbről vizsgálja a vallásos embereket, azok érzelmeit, gondolatát cselekedeteit. E tanulmánynak indoka hát nem érdektelen kíváncsiság, mely a közönynek vagy a skepticismusnak már egy nemét foglalja magában. A bölcsészet igen gyakran egy dilettáns gyakorlat, transcendentalis eszmékkel, szemlélődésekkel való művészi játék. Pedig ennek erős őszinte törekvésnek kell lenni, hogy ismeretet szerezzünk önmagunkról és az emberiségről. Véleményeink visszahatással vannak magunkviseletére és érezzük, hogy az életnek minden neme nincs egyformán megengedve. Meggyőződéseink meghódítása különösen fontos és csaknem tragicus jelleggel bír azon kérdések rendjében, a melyekkel most foglalkoztunk. Arról van szó, hogy elszántan megvizsgáljuk azt a játékot, mely közülünk sokak előtt ugy tünt fel, mint az emberiségnek élet működése. Arról van szó, hogy megtudjuk, hogy vájjon azok nem egy csalódás bolondjai-e? Ha a vallás csak tévedések rendszere, nem érdekel bennünket az, hogy megjelenése végzetszerű volt; attól kezdve a mint jellemének hamisságát kezdték felismerve, enyészetre van elitélve. «Ha ellenben «mondjuk Secretannalw, a vallás nem az értelmi fejlődés egy különös fokának megfelelő ismeretmód; ha a vallás az értelemtől teljesen különálló életnek egy módja, egy fokozata, akkor az bátran átalakulhat és a gondolat fejlődésével párhuzamosan haladhat, de csupán csak azon alany teljes megváltozásával enyészhet el, a melyben székel, más szavakkal, csak az emberiséggel együtt szűnhet meg.)) A mi dolgunk megtudni, hogy kinek van igaza, azon ítészeknek-e, kik előre megmondják és leírják a jövő vallástalanságát, vagy azoknak, kik a vallásban az emberiség legfőbb szükségeinek kielégítését látják és a természetszerűleg vallásos lélek bizonyságában örök tartósságának okait találják. Mindnyájan érdekelve vagyunk e probléma megoldásánál ; érezzük, hogy nekünk határozottan vissza kell jönni ahhoz vagy lemondani arról a mit már igaznak ismertünk. De itt nem csupán rólunk van szó uraim, hanem az egész mai nemzedékről. Mit viszünk a min-