Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-01-18 / 3. szám

Az egésznek gondolatmenetében van valami igazán nemesen emelkedett s felfogásában és világnézletében valami nem közönséges. Magasabb irodalmi értékkel bir stylistikailag is. Milyen szép pl. a mint a 187. lapon mondja: «Ugy-e bár, hogy midőn a földre borul a sötét éjszaka, felgyúlnak az égen a ragyogó csillagok; az éj palástja eltakar e földön mindent, a természet ékességeit, a völgy virányait, el a hegyek erdő koszorúzta bérczeit, minden arra késztet, hogy föltekintsünk az égre, hol a ragyogó csillagok ugy tűnnek fel, mintha a menyországból felénk ragyogó, hívogató lámpások volnának ; mintha kárpótlást akarnának nyújtani amaz ékességek helyett, melyeket e földön eltakart szemeink elől az éj fekete palástja !» E gondolatot alkalmazza a több éven át vakságban szenvedő hamvai felett. Vagy mily mélyrehatók ama fejtegetései ugyanebben a beszédben, a mint bizonyítgatja, hogy Istennek jósága miként nyilatkozik a csapásokban is (159. 1.). E részek elsőrendű szónokra vallanak. A 17-dik számúnak (303. I.) jellemzetes alkalmisága és erőteljessége ad különösebb értéket; mig a 11-nek (266. I.) a papi pályának ideális, szép felfogása és festése, ugy hogy önkénytelenül sóhajtunk fel olvasása közben : oh bárcsak igy is tölthetnék ^be mindenek által, a mint az a maga eszményiségében tel van tüntetve ! Az 1. a 210. lapon a női és az anyagi hivatásnak ecsetelésében kitűnő. Gyönyörű jellemzés! S általában mindenütt rokonszenvesen tud irni a nő és az anya feladatáról. A 8-ban (166. 1.) az egyéni jellemzés igen jó. Bizonyos plasticitással állítja elénk a hű és becsületes embert. Az egész melegséggel s őszinte érzésekkel van írva s egyéniteni ép ugy tud benne, mint általános igazságokra emelkedni s ezeket alkalmazni. A n.-nek (130. 1.) bevezetése igen szép s mély evangeliumi gondolat nyer kifejezést a 131. lapon («Az ember egész földi élete» stb.) Végül a 2. (48. I.) szintén mélyebben járó elmélkedés. Szépen kifejezett gondolata: «hogy a halál semmi egyébb, mint a földi élet árnyéka, mely, ha feltámad az örök élet napja, elenyészik örökre!» (53. 1.) Ha csak tol)hiba ez az idézet: «én Sión rózsája vagyok» stb. (52. I.) „Sáron rózsája» helyett. Ez elősorolt beszédek azok, melyek véleményünk szerint magasabb irodalmi értékelésre tarthatnak számot. A többi, ha van is bennük több nevesebb azokból az elemekből, melyeket fentebb az író általános jellemzésénél elmondottunk, alig emelkedik egy kevéssé túl megszokott, közönséges parentatiok és predicatiók színvonalán. Gyakran ismétlődnek bennük ugyanazon gondolatok még szó szerint is. — Túlhalmozza őket keresett jelzőkkel és képekkel, melyek kevéssé adnak valódi tartalmat a léleknek és a kedélynek. Sajátságos, hogy az emberek általában olyanokban szeretik erejüket keresni és vélik feltalálni, a miben pedig nem áll. Szeiző igazi ereje is nem ezekben van. Leghatásosabb ott, a hol egészen egyszerű és keresetlen. Milyen kedves pl. öreg lelkészné felett mondott beszéde a maga cziczoma nélkül való egyszerűségéről (242. 1.) és milyen kellemetlen benyomást tevő pl. a T. J. színész felett tartott (315. 1.) a maga túlzásaival és émelyítő auxesiseivel. Hogy lehet egy vidéki színész felett, a ki bármilyen kitűnő is volt, igy parentálni : «Mily kegyetlen pusztítás, mitől egy ország szive dobban fájva meg!» Egy Széchenyi felett méltán sirhatott igy a költő, hogy «éreztük a mint a föld szive rezdüls stb.; de nem sza-Dad a szavak értékét lerontani; már hogy ennek és hozzá hasonló túlzásoknak hatása alatt alig tudjuk kellőleg méltányolni aztán azt a szép gondolatot és azt az ellentét által való kitűnő jellemzést is, mely a 319. lapon van, midőn mondja : «De Timár, a művész, ember is volt. Ember, kit naponként más-más alakban láttunk a művészet templomában, de e változó alakok s külső szin alatt mindenkor egy és igaz szivet viselt merő ellentétben azokkal, kik az élet színpadán mindég egy és ugyanazon arczot viselnek, mig szivük érzelmei csapongva változnak és száz alakot öltenek)). A theologiai felfogás bizony világpolgárais jelleggel bir e beszédekben s hiányzik belőlök a kálvinista erkölcsi világnézetnek az a mélysége, mely hittanunkban az eredendő bűn gondolatában nyer kifejezést. Az általános bűnösség eszméje e hittételünkben nem juridikus jelentésben vétetik, hanem abban az értelemben, hogy Istennel, az erkölcsi legfőbb tökélylyel szemben, a mely tökélyre pedig mi is mindnyájan elhivattunk a mi mesterünk, a Jézus Krisztus által (Mát. V: 48), vagyunk mindnyájan bűnösök. E felfogásban mély és örök igaz gondolat rejlik és egész világnézetünknek ez ad oly fenséges komolyságot, a mi aztán tuinden dolgainkra ráüti a maga bélyegét. E gondolattal esik, vagy áll üdvözülést tanunk is. E2t a mélységet és erkölcsi komolyságot nem szabad egyházunk tudatából kitörölni csak azért, hogy esetleg hangzatosabban parentálhassunk el valakit. Szerző merő jó indulatból nagyon hamar ártatlanná tesz valakit. Igy mondja a 188. lapon: ((valóban érdemessé is tette magát amaz örök boldogságra» stb. Vagy a 173.-011: «És a boldogult ártatlanságban és tisztaságban töltötte földi életét» stb. És még sok inás helyütt. Csak még egy megjegyzést egy textus magyarázatára! A 13. lapon a Pred. III: 4 felett tart beszédet. Ez alapigének a 3—ik kikezdésben adott magyarázata egészen helyes ; de annál kevésbé hű az egész Prédikátor világnézletéhez az ugyanezen lapon a 4-ik kikezdésben levő fejtegetés, mely szerint a Prédikátor azért dicséri a megholtakat az élőknek felette, mert «tudta, hogy e földi élet csak előkészület egy másik boldogabb hazábaw. A Prédikátornak még fogalma sem volt az egyesek halhatatlanságáról, az ő lelke még épen a hiábavalóságok és hiúságok szomorú tapasztalata alatt vergődött és tépte önmagát. Az imák, főleg a prózában írottak, majdnem kivétel nélkül igen szépek. A versben írott imák azonban kevésbbé sikerültek ; a formának gyakran áldozatul esik a tartalom. Leggyengébb ezek között is a 67. lapon levő ima, mely sem formailag, sem tartalmilag nem ima, hanem csak a megelőző elmélkedés versben való folytatása ; erre kellene még egy tulajdonképeni könyörgésnek következnie. Az ilyen rimelés pedig egyenesen a kinrímtárba való (36. 1.): — — — bizony nyal csak a bölcs O ! Létét hirdesse koporsó vagy bölcső ! Alakilag és tartalmilag legköltőibb a 12. számú a 40. lapon. Gördülékeny az alakban és költői szép ellentétezéseiben. A beszédekhez több helyütt hozzácsatolt életrajzok feleslegesen terhelik meg a kötetet. Ezt az életrajz olvasást és búcsúztatást bizony jó volna lassanként kiküszöbölni temetési szertartásunkból. Nagyon izetle'n valami ez és egy olyan teher, a melyek hordozásából senkire a világon lelki haszon nem háramlik, de annál több émelygésre ad alkalmat. Az elég csínnal kiállított munka szerzőnél, Nyíregyházán, rendelhető meg. Mint sok részében gyakorlatilag is eléggé felhasználható művet ajánljuk az érdeklődők figyelmébe. Kenessey Béla.