Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1891-06-28 / 26. szám
dott azzá lenni, sem a kellő vagyont, sem tekintélyt, sem erőt nem tudván megszerezni, okozta aztán, hogy a hivek róla lassan-lassan lehullottak. Egyik veszteség a másik után jött, mintha csak a Krisztus azt akarta volna mondani: nem tudtátok az alkalmat megragadni, most már másban keressetek erőt: a népben. De az atyák ezt sem értették, ezt sem hallották, míg végre a világiak látták be, hogy az eddigi Sinai-féle rendszer mellett tönkre kell mennünk végkép; a bodrogkeresztúri konvent tette aztán az egyházat presbyterivé, annyira a mennyire. Mert nem az a presbyteri rendszer, hogy némely faluban legyenek úgynevezett presbyteriumok. Tudjuk, hogy az a konvent egyéb változtatást nem tett az egyház szervezetén, mint hogy a világiakat is oda ültette az egyháziak mellé minden fokon; a mi egy nagy lépés a tökéletes presbyterianismus felé. De még igy is megmaradt a fokozatos képviseltetés bizonyos intézményekben, a mit most presbyteri elvnek mondanak, pedig hierarchiai. Es én most már azt mondom, a mit dr. Hungarus ur, hogy ha következetesen akarnánk eljárni, s akartunk volna a bodrogkeresztúri konvent óta mindig, akkor az egyházmegyei képviselőket is a gyülekezeteknek kellene a kerületi közgyűlésre választani. Különben a kerületi közgyűlések többségét számban és tekintélyben a gyülekezetek képviselői teszik ki ma is: a püspök, főgondnok, esperesek, gondnokok, egyházkerületi tanácsbirák, jegyzők stb., s ezekkel szemben a megye csak két-két képviselőt küld. Ellenben a konventen a propositio szerint csak 10 tag volna a gyülekezetek által választott, a többi mind a kerületek követe. Ezért én ez iránt a fokozatos képviseltetés iránt, mint egy zűr-zavaros kornak, szerencsétlen botlásoknak, irány és elv nélkül való haladásnak véletlen maradványa iránt, nem nagy lelkesedéssel viseltetem, s a közügyekre nem is tartom olyan áldásosnak és megnyugtatónak mint dr. Hungarus úr. O u. i. azt mondja, hogy a konventen csak oly tag szólhat hozzá alaposan az ügyhöz, a ki azt már az egyházkerületen tárgyalta. Én nem osztom ezt a nézetet, mert utóvégre is több szem többet lát, sokkal jobb, ha más fokon, más hatóság s más emberek intézkednek. Ezért az a különös szokás a törvénykezésben is, hogy a ki egy előző fokon már tárgyalta az ügyet, a felső fokon nem szabad hozzá szólnia. Én tehát egészen mást akarok czélozni azzal a gondolattal, hogy alakítsunk választó kerületeket, s azt czikkemben eléggé ki is fejtettem, itt nem tartom szükségesnek ismételni. Lehet, hogy azoknak a kis egyházaknak jó és együgyű népe nem is kivánja a konventi tagok választásának jogát, sőt nemcsak lehet, hanem bizonyos is, mivelhogy azt sem tudja, mi légyen az a konvent, kivévén azt, a ki a papját már meghurczolta előtte; de ebből nem az következik, hogy tehát ne is adjuk neki, hanem az, hogy kívántassuk meg vele. Mert jaj nekünk, ha népünk együgyűségét arra akarjuk felhasználni érvül, hogy vegyünk el tőle minden jogot, nem pedig arra, hogy dolgozzunk, tanítsunk, prédikáljunk, hogy ne a confessiókat üssük öklünkkel, hanem az evangéliumot prédikáljuk ! A mi a régi kerületek vitézi tetteit illeti, hogy miképen vezették azok a kis egyházakat, s miképen vezettettek általok a kis egyházak, azt én készséggel mind elismerem; de kénytelen vagyok megjegyezni, hogy mindig a gyülekezetekből merítették a kerületek az erőt, s abból meríthetik a jövőre is egyedül, és hogy a kerületeknek kötelességök is a hősködés, mert utóvégre is ők vannak a gyülekezetekért. Azt is jól tudom, hogy Kálvin János okos ember volt s ő teremtette meg a presbyteri rendszert, sőt még azt is elismerem, hogy a fokozatos képviseltetés elve is az övé, s hogy a francziák egyházszervezete ilyen volt; de azt mondom minderre, hogy mihelyt sikerül valamelyik zsinatnak olyan presbyteriumokat szervezni, mint a Kálviné volt, hát én akkor egyet sem szólok többé, még ha a miniszter nevezi is ki az egész megyét, kerületet és konventet; mert értsük meg jól, hogy nem a felsőbb szervezet a fontos — bár az se lehet közönyös — hanem a gyülekezeti élet. A franczia kálvinisták szenvedéseiről is nagy részvéttel értesültem dr. Hungarus úrtól, valamint örömmel arról, hogy végre is megmenekültek s el nem nyomattak. De ezt bizonyára nem ez a most szóban forgó propositio okozta. Azt is felhozza, hogy 1860-ig a presbyteriumok magok egészítették ki magokat s sokkal jobban alá voltak vetve a felsőbb hatóságoknak, mint ma, — lehet; de nem veszi-e észre dr. Hungarus, hogy a mi kicsi haladás van egyházi életünkben, nagyobbára az óta van? Különben a gyülekezetek alárendeltségéről nincs is szó, csak a legfelsőbb hatóság összeállításáról. Ez pedig két különböző dolog, mert a gyülekezeteket nagyobb subordinatiótól nem féltem, sőt azt üdvösnek tartanám. Végre én is az igaz magyar ref. ember lelkére apellálok, mely valóban erős vára a szabadságnak, de fájdalom a közönynek is, az